Az elmúlt napokban kiderült, hogy Magyarországon a vállalkozások adminisztratív terhei a GDP százalékában mérve nagyságrendileg az Európai Unió átlagának két és félszeresét teszik ki. Ennek csökkentése érdekében mindenképpen jó hír, hogy 2012-től kezdődően a magyaron kívül bizonyos más nyelveken is teljesíthető a nyilvántartási kötelezettség, és ami talán fontosabb, a kapcsolódó háttéranyagok (szerződések, számlák) fordítása sem lesz kötelező. Az adóhatóság többnyelvűsége teljes mértékben támogatandó cél, még ha ennek gyakorlati megvalósíthatóságát jelen pillanatban nehéz is elképzelni.

Emellett szinte biztosra vehető, hogy a "szokásos piaci ár" meghatározásával összefüggő nyilvántartási kötelezettségről szóló PM-rendeletet is módosítják a közeljövőben az adminisztrációcsökkentés szellemében. Az irány, illetve a cél tehát ismert, a konkrét lépések és azok tényleges gyakorlati hatásai még nem.

A transzferár-nyilvántartásokkal kapcsolatban az adminisztrációcsökkentés mellett érdemes szót ejteni a radikálisan növekvő mulasztási bírságokról is. Az adóhatóság szívesen él a mulasztási bírság kiszabásának lehetőségével, ráadásul 2012-től az eddig sem alacsony kétmillió forintos mulasztási bírság tétel ismételt mulasztás esetén ennek az összegnek a többszöröse is lehet.

Kérdés, hogy az adóhatóság tartalmi vagy formai kifogásokat fogalmaz-e meg. Tapasztalataim szerint a mulasztási bírságot kevésbé a nyilvántartás valódi céljának megfelelően, azaz tartalmi kifogások alapján szabják ki, sokkal inkább formai okok miatt. A tartalmi szempontok mindenképpen indokoltak, ellenőrzési szempontból sok hasznos információt hordoznak a nyilvántartások: segíthetnek az adóhatóságnak az adott vállalkozás és vállalatcsoport tevékenységének a megértésében, az értékteremtő folyamatok átlátásában, és általuk az adóhatóság hatékonyabban képes a piaci mértékű adóalap meghatározására és védelmére is.

Formai szempontok alatt értem többek között a teljeskörűséget, ez olyan kapcsolt felekkel folytatott tranzakciókra vonatkozó nyilvántartási kötelezettséget is jelent, amely egyértelműen piaci feltételek mellett történt (például kapcsolt felek közötti, de független felektől eredeztethető egyszerű költségátterhelések − például repülőjegy, rezsiköltség megosztása). Ezen tranzakciók célja csupán az, hogy a költséget a tényleges kedvezményezettnél, hasznot húzó félnél mutassák ki.

Ilyen és hasonló tételek jellemzően nagy számban fordulnak elő vállalatcsoportok esetében, ám ha − a vonatkozó szabályok értelmezése szerint − ezekről nem készül nyilvántartás, a mulasztási bírság ilyen esetekben is éppúgy kiszabható. Ennek "kihasználása" érdekében tapasztalataim szerint előfordult, hogy az adóhatóság célja az ellenőrzések során kevéssé a tranzakciók tartalmának megértése és az alkalmazott árak piaci voltának valós vizsgálata, inkább a megfelelő mennyiségű és számú nyilvántartás meglétének ellenőrzése olyan tranzakciók vonatkozásában is, amelyek esetében a nyilvántartás adattartalma nem sokban különbözik a vonatkozó számla adattartalmától.

A szabályozás finomítására, illetve a nyilvántartási kötelezettség ésszerűsítésére valóban van lehetőség, sőt szükséges is, és ezáltal az adminisztrációs terhek valós csökkentése is egy elérhető cél, de szükség lenne egyrészt az adóhatósági ellenőrzések szemléletének bizonyos fokú további változására, másrészt a nyilvántartási kötelezettség tényleges célját szem előtt tartó módosításokra.