Amin a gazdasági szereplők és a kormányok általában vitatkozni szoktak, az az időtáv, amiben a gazdasági pálya értelmeződik. Más szóval, a kérdés az, hogy az idő kinek dolgozik. John Maynard Keynes brit közgazdász például azt találta mondani kormányoknak, hogy "hosszú távon mindannyian halottak vagyunk", ezért jobb lesz a rövid távú kilátásokra figyelni.

A tündérmese választások előtti utolsó teljes éve a makropálya és a költségvetési pálya drasztikus kiigazításáról fog szólni. Ahhoz, hogy a realitáshoz igazított makrofeltételek teljesüljenek, az államháztartás szerkezetén újabb átalakításra lesz szükség, ami − ahogyan az az eddigi meséből kiderült − bevételt generáló elemekből állhat össze, vagyis adóemelésekből. Szintén a meséből tudjuk, hogy ennek milyen veszélyei vannak, hiszen a bevételgenerálás hazai módszerének egyértelműek a növekedési áldozatai, amelyek rövid távon bár az egyensúly irányába lökhetik az államháztartás egyenlegét, hosszú távon viszont torzítják a makropályát, vagyis újabb kiigazításhoz vezetnek. Ezt addig lehet folytatni, amíg a kiigazítás mértéke teljesen el nem fojtja magának a kiigazításnak a célját (akkora a növekedési áldozat, hogy annak bevételkiesést okozó hatása nagyobb a direkt bevételgenerálásnál).

A tündérmeséből tehát fel kell ébredni, a nagy kérdés pedig az, hogy ki és mikor fogja a magyar a gazdaságpolitikát felébreszteni. Nagyon úgy tűnik, hogy kívülről csap be a villám: vagy az IMF fekteti majd le az új makrogazdasági célokhoz vezető utat, vagy a külső finanszírozási csatornák beszűkülésén keresztül a piac kényszerít. Az első fájdalmasabb, de gyorsabb, és világos az irány. A második hosszú és lassú halálhoz vezet (értsd: óriási történelmi lehetőség, az Európához történő felzárkózás kihagyása).

Az okfejtésből következik, hogy valamikor fel fogunk ébredni, és akkor újra kell gondolni a felzárkózáshoz szükséges pályát. Valószínűleg ehhez egy teljesen más gazdaság- és társadalompolitikai vízióra lesz szükség. Magyarország történelmi elmaradottságának egyik oka mindig is a ritka torz jövedelemelosztási rendszer volt. Vagyis a polgári fejlődéssel járó igazságos és arányos adózás hiánya, ahogyan azt 1848-ban a 12 pont 6. és 7. pontja követelte: közös teherviselést és az úrbéri viszonyok megszüntetését. Ma már ez a két konkrét cél avíttá vált, ám a mögöttük húzódó elv nem. A kormányzati intézkedések egyre jobban torzítják a hazai jövedelemelosztó rendszert, amely egyre nagyobb mértékben sújtja a szerény jövedelmű fogyasztókat és a képzetlen munkavállalókat (a magyar lakosság legnagyobb csoportjait), miközben kedvez a hatalomhoz hű gazdasági és társadalmi elitnek. Amíg ez a helyzet fennmarad, Magyarországon legfeljebb látványberuházások és nulla növekedés lesz évtizedekre előrevetítve (hosszú táv), kiegészülve a fogyasztói társadalom apátiájával.

Az államháztartási rendszer szerkezetét ezért radikálisan újra kell gondolni: minél több jövedelmet csatornázni az emberi erőforrásokba (egészségügy, oktatás), és ahogy a nyugat-európai (német, francia, spanyol) reformok is teszik: a nagyobb jövedelműektől kérni nagyobb teherviselést.