Évi 60-70 millió dollár (mai árfolyamon mintegy 15 milliárd forint) megtakarítással számolt az ISD Dunaferr Zrt. abban a szcenárióban, amelyben az iparági legjobb gyakorlatnak megfelelő szintre csökkentették volna az alkalmazottak számát. A Napi Gazdaság birtokába került dokumentumok szerint a magyarországi vállalat jelenlegi létszáma mintegy háromszorosa az ágazati legjobb gyakorlatnak, az egyelőre elvetett forgatókönyv szerint három év alatt 40-50 százalékkal csökkentették volna e különbséget 2−2,5 ezer fő elbocsátásával (ez a létszám 25−35 százaléka), hogy elérjék a nullszaldós működést. Úgy tudjuk, végül az augusztusban bejelentett 1500 fős leépítéssel is megvalósíthatónak látszik a veszteségek lefaragása, egyelőre ennél nagyobb elbocsátásra nem készül a vállalatcsoport, amely 33 milliárd forint üzemi és 29,2 milliárd forint mérleg szerinti veszteséggel zárta az elmúlt évet. Az elemzés szerint a kontinens piacán versenyképes gyárnak legalább évi 2 millió tonna kapacitásúnak és 35 évnél fiatalabbnak kell lennie − a dunaújvárosi vasmű I. kohója évi 650-700 ezer tonna, a II. egység pedig 1,3-1,4 millió tonna kapacitású, az üzem 59 éves. (A hírek szerint ezt megelőzően is készült egy olyan középtávú stratégia Dunaújvárosban, amelyben legfeljebb 3 ezer fő foglalkoztatásáról és egy kohó működéséről volt szó.)

A Dunaferr méretéből adódóan sem képes versenyezni a nagy volumenű rendelések költséghatékony kiszolgálásában, ezért tradicionálisan a kisebb ügyfeleket célozta, rövid határidős és jó minőségű termékekkel. Szakértők szerint az értékesítést mindenképpen növelni kell a kedvezőbb fajlagos és alacsonyabb állandó költségek érdekében (a vasmű már tavaly története legmagasabb kibocsátását érte el).

Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter augusztusban kezdeményezett tárgyalásokat a Dunaferr tulajdonosaival a cég megvásárlásáról, a tulajdonosok akkor jelezték, készek azonnali hatállyal megkezdeni a konzultációs folyamatot, Jevgenyij Tankilevics cégvezető azonban úgy nyilatkozott, nem javasolja a vasmű eladását − azaz láthatóan az orosz félnek sem áll feltétlenül érdekében a tranzakció, értéket az adhat az üzemnek, hogy az EU területén működik, a masszívan veszteséges vállalat önmagában nem számítana jó befektetésnek. Az eladás helyett ezért leginkább valamilyen, a nemzetközi példákon alapuló állami segítségben bízhat az anyacég, amelyben − egyes vélemények szerint az orosz−ukrán gázvita nyomán is − az elmúlt időszakban az orosz tulajdonos vette át az irányítást.