Bukhatnak a kormány rokkantnyugdíj-tervei

Nagyon komolyan kell venni, hogy a kormányprogram adminisztratív tehertételnek tekinti az érdekegyeztetést, holott megfelelő intézményekkel más országok kisebb elbocsátásokkal úszták meg a válságot - véli Köllő János, a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének kutatási igazgatója a Napi Gazdaság Online-nak adott interjúban. Első rész.
Szabó Zsuzsanna, 2011. május 12. csütörtök, 15:10

- Szakértői szemmel nézve a kormány eddig ismert terveit, milyen kép rajzolódik ki a munkaerőpiacot illetően?

- Megpróbálnám röviden összefoglalni, hogy mire gondolhat a kormány. A foglalkoztatás növeléséhez mind a keresletet, mind a kínálatot ösztönözni kell. A kereslet adócsökkentéssel és az adminisztratív terhek csökkentésével élénkíthető, valamint a társadalmi párbeszédből fakadó korlátok eltávolításával. A kínálatot egyrészt szintén adócsökkentéssel kell ösztönözni, másrészt úgy, hogy meg kell szigorítani a korhatár előtti nyugdíjba vonulást, sőt, a már rokkantnyugdíjba vonultak egy részét is újból munkába kell állítani. Drasztikusan meg kell szigorítani a segélyezést, és végül meg kell változtatni a szakképzés jellegét és szerkezetét. Ez határozott, átfogó és logikus tervnek tűnik. Csakhogy az ördög, szokása szerint a részletekben lakik, és a részletekkel a diagnózis és a terápia esetében is bajok vannak.

- Milyen bajokra gondol?

- Ami az adóváltozásokat illeti, azok korlátozott hatására már sokan felhívták a figyelmet. Arra is, hogy a magas jövedelműek munkakínálata mérsékelten érzékeny a marginális adókulcs változására és arra is, hogy a vállalati adóteher csak viszonylag szűk és a növekedés szempontjából nem meghatározó körben csökken érdemben: a nyereséges kis és középvállalatoknál. Közben fontos és nyereséges húzóágazatokban az adóteher tetemesen növekszik. A nyugdíjazás és a segélyezés szigorításától a terv sokkal nagyobb hozamot vár, mint ami reálisan elképzelhető. Ami pedig a szakképzést illeti, az arra vonatkozó terv minden részletében elhibázott véleményem szerint. (Utóbbi részletesebb magyarázatát az interjú pénteken megjelenő, harmadik részében olvashatja - a szerk.)

- A nemzetgazdasági miniszter az adminisztratív terhek csökkentésétől remél  mintegy 500 milliárd forintos vállalati költségmegtakarítást. Erről mit gondol?


- Megemelem a kalapomat azok előtt, akik az adminisztratív tehercsökkentéssel kapcsolatos anyagot készítették. El nem tudom képzelni, hogyan tudták kiszámítani, hogy az egyszerűsített foglalkoztatás közterhének újszerű kiszámításával a vállalkozások 3,4 milliárd forintot, a kárfelelősség kockázatának csökkentésével 2 milliárd forintot takarítanak meg, a munkaidő-beosztás szabályainak módosítása pedig 50 ezer új munkahelyet teremt majd, se többet, se kevesebbet. Ezek szerintem hasszámok, vagy legalábbis annak kell tekinteni őket, amíg a számítási anyagok nem kerülnek nyilvánosságra. Márpedig ilyenekre a Széll Kálmán tervben semmilyen hivatkozás nem található.

- Mit lehet akkor komolyan venni ebből?


- Azt például nagyon komolyan kell venni, hogy a kormányprogram adminisztratív tehertételnek tekinti az érdekegyeztetést, az üzemi tanácsok kötelező felállításának eltörlését például úgy indokolja, hogy "az intézkedéssel megszűnik a munkavállaló valós védelmét ellátni nem tudó, a vállalatvezető idejét rabló kötelezettség". Azt is komolyan kell venni, hogy radikálisan gyengítik a munkahelyek védelmét és erősítik a munkáltató hatalmát szinte minden munkaügyi kérdésben. Pedig Magyarországon a munkavállalói érdekképviselet ma is gyenge, a munkahelyeket pedig - az OECD által rendszeresen publikált indikátorok szerint - eddig is sokkal kevésbé védte a szabályozás, mint a kontinentális európai országokban. Ennek vannak előnyei, de komoly hátrányai is, amik világosan megmutatkoztak a válság éveiben.

- Hogyan?

- Németország, Ausztria, Szlovénia és Csehország a miénknél nem sokkal kisebb  gazdasági visszaesést tudtak megúszni nagyobb foglalkoztatáscsökkenés nélkül - bércsökkentés és munkaidőcsökkentés árán. Ez főleg annak köszönhető, hogy évtizedek óta működik a válsághelyzetek méltányos kezelésére kialakított konszenzus, aminek megvannak a megfelelő intézményei is. Jó példa erre az úgynevezett munkaidőszámla. A csúsztatás informálisan létezik Magyarországon is, de ez számos országban nagyon komolyan vett, papíron vezetett forma. Amikor rossz idők járnak és hazaküldik az alkalmazottakat, mert nincs munka, akkor ez a hiány megjelenik a számlán, amit majd valamikor törleszteni kell. Ez persze fordítva is így van, és a számlát a felek kölcsönösen komolyan veszik. Ilyen intézmények nem teremnek egyik pillanatról a másikra: a formális munkaidőszámla Németországban például 1924 óta létezik. Magyarországon a vállalatok többsége egyszerűen létszámleépítéssel alkalmazkodott a válsághoz, aminek tömeges munkanélküliség lett az eredménye. Jó lett volna egy kicsivel kevesebb rugalmasság és kicsivel több vállalaton belüli párbeszéd ahhoz, hogy ezt elkerülhessük.

- Mennyi embert lehet bevonni a magyar munkaerőpiacra? Mennyire reálisak a kormány ciklus végéig felvázolt elképzelései a foglalkoztatottság növeléséről?

- Ilyen számokat, hogy x év alatt z darab munkahelyet teremtünk, nincs sok értelme mondani. Ez már csak azért is groteszk, mert ha valaki előveszi a Gyurcsány-kormány által írt Új Magyarország Fejlesztési Tervet, láthatja, hogy ott ugyanennyi idő alatt ugyanennyi új munkahelyet ígértek. Nem mond semmi újat Matolcsy György, csak ugyanazt, mint Gyurcsány Ferenc. Ezek is hasszámok, és indokolatlanul optimisták. Mint arra a hajdani Költségvetési Tanács számításai rávilágítottak: ahhoz, hogy néhány év múlva egymillióval többen dolgozzanak, az aktivitási rátának minden fontos társadalmi csoportban meg kellene haladnia a jelenlegi svéd szintet.

- Hol lehetnek tartalékok a foglalkoztatás növeléséhez?

- Az egyik nagy tartalék a nyugdíjban lenne, a másik a kisgyerekes nők foglalkoztatásában, a harmadik - a legnagyobb - az általános iskolát végzettek körében.

- A program több százezer embert hozna vissza a munkaerőpiacra a rokkantnyugdíjasok közül. Ez mennyiben reális elképzelés?

- Egyetértek azzal, hogy a rokkantnyugdíjazást valamilyen módon meg kell szigorítani. Ez az egyik legnagyobb fekete lyuk, ahol eltűnik a munkaerő. Azt viszont - anélkül, hogy tudományos munkákra tudnék hivatkozni - elképzelhetetlennek tartom, hogy százezer számra már nyugdíjba elment embereket munkába lehessen állítani. Valóban reformra van szükség ezen a téren, de keménykedéssel nem valószínű, hogy sokat lehet elérni. Vannak viszont jó példák, amiket le lehet másolni.

- Tudna mondani ilyet?

- Nagyon sikeres az angol Út a munkába (Pathways to work) program, ami a rokkantnyugdíjat kérelmezőkkel foglalkozik, őket próbálja a munkaerőpiacon tartani, ügyesen ötvözve az aktív segítségnyújtást és az ösztönzést illetve ellenösztönzést. A "kezelés" hónapokig tart, intenzív és drága, de ma már léteznek a költségvetési hatásokra vonatkozó elemzések, amelyek azt mutatják, hogy a program fiskális szempontból is nyereséges. Kezdetben nagyobb kiadást és megfelelő szakembereket igénylő, de a későbbiekben megtérülő programról van szó.

- Említette, hogy nagy elmaradásunk van a kisgyermekes anyák foglalkoztatásában is. Az erre irányuló tervek mit mutatnak?

- A kisgyerekes anyák foglalkoztatása az egész OECD-ben Magyarországon a legalacsonyabb. Ez természetesen összefügg azzal, hogy még akkor is a magyar gyerektámogatás volt a leghosszabb, amikor a gyest két évre rövidítették. Ennek három évre történő visszaemelése továbbra is alacsonyan fogja tartani a kisgyerekes szülők munkakínálatát.

 

Az interjú második részéből kiderül, hogy statisztikai kozmetikázással lehet-e javítani a foglalkoztatottságot, illetve a segélyezés három hónapra történő lecsökkentésének hatásáról olvashat, amelynek kapcsán Köllő János arról is beszél, hogy ez a lépés bizonyos értelemben a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosításának történetéhez is hasonlít.

HOZZÁSZÓLÁSOK