- Hogyan került erre a pályára?

- Én valahogy mindig is szellemi dolgokkal foglalkoztam, hiszen az érdekelt, hogy mi zajlik a fejekben. A néprajzkutató tulajdonképpen a kultúra kutatásával foglalkozik, amihez szorosan hozzákapcsolódnak a hiedelmek is. Ez kiegészülve az értékrenddel már az emberek gondolkodását, cselekvéseit, előítéleteit, vagy értékválasztását is meghatározza. Ezen múlik például, hogy egy csoport mondjuk agyonver egy tanárt, egy másik csoport meg rasszistázik.

Bár néphit gyűjtések mindig is voltak, de azok a nagy számosságuk miatt nehezen megfoghatóak. Mi az 1970-es években csináltuk egy nagy konferenciát Hiedelemrendszer címmel, próbáltuk ezt bevezetni a köztudatba. Ekkortájt alakult meg a Magyar Tudományos Akadémia néprajzi kutatócsoportja is, ahova én rögtön bekerültem és ahol hamar tudományos titkár lettem. Ez egy nagyon jó, nyitott szellemű műhely volt, ahol többek közt a néprajzi lexikonok is elkészültek.

A következő évek tervei

Van még egy nagy adósságom, a magyar mitológia újraírása, illetve a korábbi munkák újraértékelése a jelen kutatások fényében - mondta Hoppál Mihály, aki ezután az emlékiratai megírásával foglalkozna.

- Miért voltak fontosak ezek a lépések?

Ekkor éppen a magyar népi kultúra elhalásának időszakában éltünk, ez volt az az időszak, amikor kezdett eltűnni a parasztság. Az én véleményem persze az, hogy soha nem tűnik el semmi, ahogy a hiedelmek sem. Például ma is élnek a népi gyógyításra vonatkozó tanácsok, amit a nagyszülőktől örököltünk, ilyen az is, hogy mustárral kell bekenni a mellünket, ha meg vagyunk fázva. Vagy amikor valaki "Adjon Isten jó napot"-tal köszön, hiszen amíg használjuk az isten, a lidérc szót, vagy azt mondjuk, hogy az anyósom egy boszorkány, addig az ezekhez kapcsolódó mitológiai háttér tovább él.

Ne gondoljuk azt, hogy ezek a dolgok könnyen kimoshatóak a fejekből. Ezért volt az is, hogy amikor felbomlott a Szovjetunió, akkor erőre kapott a pravoszlávizmus, ahogy újjászületett a sámánizmus is. A hosszú távú következtetés tehát az, hogy a kultúrákban kétféle mechanizmus van jelen: egyrészt megjelennek az új elemek, mint például a rádió, a tévé, a komputer, az internet, vagy a posztolni szó, de emellett van egyfajta állandóság, ami segít nekünk abban, hogy használni tudjuk a magyar nyelvet. Például hiába új szó az, hogy netezni, mégis a magyar nyelv szabályainak megfelelően ragozzuk. Magyarán a grammatika ösztönöz arra minket, hogy magyarként viselkedjünk, az ilyen hagyományoknak is köszönhető, hogy például nem gesztikulálunk úgy, mint az olaszok.

- Ezek az állandó dolgok erősödnek, vagy gyengülnek Ön szerint?

- Bizonyos élethelyzetben ezt vesszük elő, a másikban azt. Hiába mondja valaki, hogy ízlenek neki a kínai ételek, de például ha csak azt enné, akkor két hét múlva már szinte biztosan panaszkodna a magyar ízek hiányára. Ezek olyan kulturális kódok, amiket borzasztó nehezen tudunk megváltoztatni.

- Ez a változás mindenhol ugyanolyan erős?

- Nem. A törököknél például megfigyelhető, hogy hiába van egy-egy népcsoport között óriási távolság, mégis csak dialektus eltérések vannak a nyelvek között. Ezért is lehetséges az, hogy a jakutok könnyen megtanulnak törökül, miközben a svábok, nem értik meg magukat a bajorokkal, vagy éppen az észak-németekkel. Más tehát a változás dinamikája, és ezek azok az apró dolgok, amivel egy kulturális antropológus foglalkozik és végső soron ez teszi az identitás kutatást is érdekessé.

Vannak motívumok, melyeket végigkövetve hatalmas - akár időbeli - távolságokat lehet megtenni. Még pályafutásom elején Visontán kutattunk, ahol arról kérdeztem egy helyi öregasszonyt, hogy minek köszönhetőek a földrengések. Az ő története szerint rengeteg víz van a föld alatt, a szárazföld pedig egy cet hátán helyezkedik el. Ha tehát rázkódik a cet, akkor földrengés van. Az érdekesség, hogy ez a hiedelem szóról-szóra megtalálható a japánoknál is. Ezen szerintem érdemes elgondolkodni, hiszen ha van egy ilyen fogódzkodó, akkor talán már könnyebben érhetővé válik, hogy miért vagyunk olyan szimpatikusak a japánoknak, miért nem bontották fel soha - még 1945 után sem - a kulturális együttműködést Magyarországgal. Egy másik történet egy ismerősömmel esett meg, aki kiment Japánba, ám nem volt otthon sója és lement a helyi boltba. Ott ugyebár minden számára olvashatatlanul volt kiírva, és már éppen panaszkodott egy barátjának, hogy "Hol van a só?", amikor egy mellette álló japán megértette a só szót, és megmutatta neki. Az ilyen apróságok miatt is van az, hogy én a néprajzot tartom a leguniverzálisabb tudománynak.

- Ön szerint ezt fel lehetne más területen is használni?

- Állítom, hogy fontos lenne, ha a diplomatáink kapnának kulturális antropológia oktatást. Amennyiben azt tudom mondani egy japánnak, hogy van egy közös szavunk a só, akkor biztosan felderül. Én például nagyon sok népnél tudom mivel ijesztegetik a gyerekeket, vagy azt mondom Koreában hogy mudang, ami a sámán ottani megfelelője, akkor biztos vagyok benne, hogy könnyebb lenne kapcsolatokat építeni.

- Ha már sámánizmus. Mára már ez lett a fő kutatási területe, hogy került vele kapcsolatba?

- Amikor meghalt a híres kutató, Diószegi Vilmos, akkor én örököltem egy hatalmas angol nyelvű kézirat megszerkesztését, amit végül kiadtak és nagy sikert aratott. Később fokozatosan mélyedtem el a témában, sokat segített az is, hogy amikor kimentem a Szovjetunióba, akkor összebarátkoztam az ottani tudományos titkárral, aki úgyszintén a sámánokkal foglalkozott. Neki köszönhetően jutottam el többek között Szibériába is.

- Mi volt a legérdekesebb sámánokkal kapcsolatos élménye?

- Amikor Kínában kutattam egy kollégával, akkor elmentünk a kirgizekhez is. A helyi sámán egy gyógyító szertartást végzett éppen, mely során egy jelképes világoszlop körül mentek körbe-körbe, majd egy ponton feltornázta magát a jurta tetején lévő füstnyílásra és kihajolt, majd úgy folytatta az éneklést. Tehát szinte pontosan eljátszotta, amit a magyar népmesékben szimbolikusan úgy szoktunk megtalálni, hogy a kiskanász felmegy a tetejetlen fa tetejére és kiszabadítja a királykisasszonyt.

- Ezt megemlítették neki?

- Ugyan tudtunk vele beszélni, de értelme nem lett volna, mert az se tudja, hol van Magyarország.

- Itthon mennyire van jelen a sámánizmus?

- Ahogy mindenhol a világban, úgy itthon is megjelent a neosámán újjáéledés. Ez egyébként főleg a balti országokban, a finneknél és az oroszoknál jellemző, míg az Egyesült Államokban a városi sámánizmus van terjedőben.

- Városi?

- Igen. A szertartás során mindenki együtt dobol, énekel, transzba kerül, majd elmondja mit érzett. Ennek egyébként nagyon jelentős terápiás hatása van, hiszen végre ki lehet szakadni az állandóan rohanó világból. Az is zseniális benne, hogy a szertartás során nincs droghasználat.

- Márpedig sokan összekötik a sámánizmust a drogfogyasztással.

- Sajnos így van, ám tévesen teszik. Bár természetesen a sámánok is használtak különféle drogokat, de azt mindig a rituális környezetben, a rítusok során. Ezt össze sem lehet hasonlítani azzal a droghasználattal, amit manapság látunk a fiataloknál, ez utóbbi a lehető legrettenetesebb megcsúfolása a dolognak. A sámánok ugyanis ayahuascát, vagy bolond gombát használtak, amivel a tudatukat próbálták tágítani. Fantasztikus könyvek, kutatások bizonyították, hogy ezáltal olyan víziókat kaptak, amit különben nem. Ebből vontak le sokan téves következtetéseket...

- Térjünk vissza Magyarországra: milyennek látja a néprajzkutatás itthoni helyzetét?

- Szerencsére megvannak az utódok, vannak érdeklődők. Tulajdonképpen elég 1-2 igazán elhivatott ember is, hiszen ez a rendszer így működik. Ahhoz sem kellett sok ember, hogy a táncház mozgalom elinduljon: két-három "őrült" kiment gyűjteni a tudásanyagot, megtanulták a hegedűstílust, mára meg az Unesco is elismerte, hogy ez egy jó módszer volt arra, hogyan kell megmenteni egy kulturális örökséget. Nem mellesleg több száz fiatal tud ma már régiesen táncolni, énekelni.

Fontos kiemelni, hogy itt nem arról van szó, amiről a legnépszerűbb tévéműsorok szólnak, hogy hogyan imitáljuk huszadrangú amerikai énekeseket. Hiszen amiről eddig beszéltünk az a saját kultúránk továbbélése. Ennek megfelelően véleményem szerint az ifjúságot azért kell a hagyományok tiszteletére és megismerésére sarkalni, mert akkor a magyar kultúra, ének, nyelv, tánc, stb tovább tud élni. Amennyiben csak imitáljuk a hülyeséget, ami nem a mienk, akkor azzal az ég adta világon semmit sem érünk el.

- Jelenleg mégis úgy tűnik, hogy ez a fajta imitálás az erősebb irány.

- Őszintén szólva kit érdekel? Szerintem azért maradt meg a kultúránk sokszínűsége, mert mindig volt egy sámán, vagy egy öregasszony, aki átadta a gyógyító tudást, aki megtanította a fiataloknak a táncot.

- És akkor ez így is fog maradni a jövőben is?

- Igen és így is kell maradnia. Példaként említhetném, hogy a koreai, japán, vagy akár kínai gazdaság sikere azon alapszik, hogy megtartották azokat a kulturális mintákat, mint például ahogy a japánok viszonyulnak a munkához.

- Európában mérhető jelentős különbség a kulturális javak megtartása között?

- Amikor Hollandiában elmentem egy skanzenbe, akkor azt láttam, hogy az 1700-as évekből megmentett házban a konyhában és a fürdőszobában gyönyörűen kidolgozott csempék vannak. Angliában az 1700-as évek végén már lehúzós vécé volt. Erdélyben, de akár Magyarországon máig találhatunk olyan területeket, ahol napi nincs vízvezeték. De ezek a változások különbségei, amiről az előbb is beszéltem. Igaz, ettől még megvan az angoloknak például Shakespeare, ám ma már senki sem beszéli azt a nyelvet, ahogy az is megkérdőjelezhetetlen, hogy most abba halnak bele ezek a nemzetek, hogy tele vannak a legkülönbözőbb országokból származó bevándorlókkal. Ez bár nagyszerű mixtúra, de nem biztos, hogy a kultúrákat, nyelveket össze kell keverni.

Egy Balassi verssor, vagy a Himnusz mindig megindítja az embert. Nem tudni miért, de ez van. Ugyanezt láthatjuk, amikor egy kínai ősei emlékeit nézi. Itthon az arabokról gyakran úgy beszélünk, mint terroristákról, pedig látni kell hogy milyen kulturális hátterük van, hogy a 10. században már könyvekben adták ki a legújabb matematikai, csillagászati, filozófiai felfedezéseiket, vagy akár említhetném azt is, hogy Kínában már a 10. században reneszánszát élte a kultúra.

Sokan büszkék a mai modern demokráciára, de kérdem én: amikor 50,5 százalékkal nyerte meg George W. Bush azt a választást, ahol a lakosság egyharmada el sem ment szavazni, a másik kétharmad pedig néhány ezer szavazat különbséggel szavazott, akkor milyen többségről beszélünk, kinek a többsége az? Persze ez is kulturális dolog, hiszen az USA-ban annak van hagyománya, hogy a többség dönt. Mindehhez hozzátartozik, hogy manapság egyre könnyebb manipulálni az embereket, hiszen egyre nagyobb hatalom van a média kezében. Ide kapcsolódóan megjegyezném, hogy a világ népességének 70 százaléka a mai napig írástudatlan. Már csak ezért is fontos a folklór, hiszen az szóban terjed, míg a hagyományokat a legfontosabb dolognak nevezném. Az utánzás sehova nem vezet.

A Napi.hu a Prima Primissima támogatója