A Napi Gazdaság hétfői számának cikke

− Mire lehet számítani az energetikában a következő években a jelenlegi itthoni intézkedésekből kiindulva?

− Hosszabb távon nem várható enyhülés a működési környezetben, a feszültségek és konfliktusok elsődleges oka itthon és Európa-szerte is a recesszióban keresendő, a szektort általános dekonjunktúra jellemzi. Lakossági oldalon az EU 19 tagállamában a hatósági árak kérdése van napirenden. Magyarországon a nem regulált (szabadpiaci) szegmensben éles a verseny a fogyasztókért, a szabályozott területeken pedig a választások közeledtével egyfajta korán indult kampány részeként születnek az intézkedések, miközben a rezsicsökkentés mellett a szektor adóterhelése is jelentősen − 2012-höz képest idén mintegy 32 milliárd forinttal − emelkedik, annak ellenére, hogy a válságadót tavaly év végével kivezették. A szolgáltatók terheit a szociális közműtörvény is növeli, mindez pedig a recesszióval együtt meglehetősen nehéz működési környezetet teremt.

− Nemcsak a szolgáltatók, hanem például az energiatermelők helyzete sem pozitív jövőképet vetít előre...

− Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a termelők az áramot − a piacok mind szorosabb integrációja miatt − a régiós, de még inkább a Németországban kialakuló áron tudják eladni, ezek pedig az utóbbi időszakban inkább lefelé csorgó tendenciát mutatnak. Eközben az itthoni áramtermelő kapacitások többsége gázalapú, amelyek az áramárhoz képest magas gázárral szembesülnek, s ilyen lehetetlen körülmények között kellene versenyképesnek lenniük, ami szinte lehetetlen. Emiatt is nő a magyar áramimport − miközben Csehországban vagy Lengyelországban inkább a szén dominál az áramtermelésben, délen pedig a vízerőművek adják a termelés nagy részét.

 

Stratégiai szerepre tör a kormány


− Az elmúlt időszakban több olyan vélemény is megfogalmazódott, amely az E.On magyarországi gázüzletágának megvásárlását a gazdasági racionalitás alapján legalábbis nem feltétlenül jó üzletnek tartotta. Ebben a környezetben mi állhat a 260 milliárdos ügylet mögött?

− Amennyiben normál üzleti befektetésként tekintünk erre, akkor évek múltán lehet csak felmérni, hogy a jövedelmezőség, amit − főként a gáztároláson − realizál majd az állam, mennyiben igazolja az adófizetők pénzének ilyen célú befektetését. A lépést ugyanakkor nehéz másként értelmezni, mint egy folyamat eredményét: a magyar kormányok a Mol-privatizáció óta − amikor a gázszolgáltatási szektor teljesen magánkézbe került 2006-ban − a partvonalon kívülre kerültek egy választási (azaz politikai) szempontból kiemelt területen. Az erős szabályozói eszközök ellenére egy teljesen privatizált környezetben kellett információt szereznie az államnak arról, hogy egy külföldi cég mennyiért szerzi be a gázt egy másik külföldi cégtől a magyar fogyasztók számára, elérnie, hogy az itthoni fogyasztók részesedjenek a nyugati piacok esetleges pozitív folyamataiból.

E kiindulópont miatt a kormányok sokszor "túlreagálva" léptek, e sorba tartozik a gázellátás biztonságának javítására vonatkozó kiugróan költséges alternatíva, a stratégiaigáztároló-projekt is, ahol folyamatosan finanszírozni kell egy olyan készletezést, amihez csak kivételes esetben lehet és kell hozzányúlni, ez a legutóbbi időkig minden fogyasztót közel három forinttal terhelt minden köbméter fogyasztás után. A készletezési díjat január 1-jétől a lakossági fogyasztók nem fizetik, ami önmagában szabályozási kurdarc, hiszen éppen az ő érdekükben van szükség erre.

− A Mol-pakett állami megvásárlása is e törekvésekkel magyarázható?

− Magyarországon a gázfelhasználás Európában az egyik legmagasabb, miközben az itthoni kitermelés csak a fogyasztás ötödére elegendő. A gazdaság pedig beszorult egy olyan helyzetbe, amelyben a nem eléggé hatékony gázpiac miatt a lakossági és az ipari fogyasztók is egy viszonylag magas árral szembesültek. A Szurgut-tranzakció energiastratégiai szempontból indokolható lépés volt, hiszen azt feltételezve, hogy nem egyszerűen egy pénzügyi befektetőről volt szó, felmerülhetett, hogy a magyar gázszállító hálózat többségi orosz kézbe kerül, ami ellehetetlenítette volna a magyar gázpiac diverzifikációjának folyamatát. Az E.On itteni nagykereskedő cégének megvásárlásával a kormány stratégiai helyzetbe kívánta lavírozni magát, jelezve, hogy a továbbiakban az állam "intézi az ügyeket", formális tulajdon nélkül − bár nyilván vannak eszközei − nem lehet teljes az informáltság, főként az informális alkufolyamatok kapcsán. A 2015 végéig érvényes hosszú távú gázszerződés kifuttatásának, illetve az ezt követő időszak kockázatai így már az MVM Zrt.-t terhelik.

− A földgáztároló E.On Földgáz Storage Zrt. ezzel szemben már kevésbé fér bele e stratégiai szemléletbe...

− Valóban kevéssé érthető, hogy miért állami tulajdonban kívánják működtetni ezt, a világ legtöbb részén magánkézben lévő tevékenységet. Ez egy versenyző szolgáltatás, és bár lehet azt mondani, hogy az eszközök stratégiai jelentőségűek, az állami tulajdon esetleg erősítheti Magyarország, illetve az MVM tárgyalási pozícióját, mindez azonban csak a potenciális új gázvezetékek − a Déli Áramlat vagy a Nabucco West − megépülésével értékelődhet fel.

Az E.On Földgáz Storage szép számokkal dolgozott az elmúlt években, az azonban nagy kérdés, hogy pozícióin lehet-e erősíteni. A gáztárolói piacon éles küzdelem folyik a régióban, Ausztriával, Csehországgal, Szlovákiával, és a jövőben Romániával kell versenyezniük a magyar tárolóknak, hogy a várhatóan csökkenő tárolói igényt ki és milyen feltételekkel elégítheti ki. Maga az E.On is komoly bővítést hajtott végre, a kapacitáslekötési arány azonban az utóbbi években jelentősen visszaesett. Elemzéseink szerint a magyar gáztárolók versenypozíciója hasonlít egy mellékutcába épített üzletéhez, ebben az értelemben a főutcát a nagy tranzitvezetékek jelentik, az ezek mellett található kapacitások ma is 90-95 százalékos kihasználtsággal működnek. A nagy szállítók a vezetékhez közeli eszközöket keresik, és itt a költségek is kedvezőbbek éppen a nagy volumenek miatt. A magyar kapacitás messze esik a fő nyomvonalaktól. E helyzeten javíthatna az új szlovák−magyar összekötő vezeték vagy a magyar−osztrák vezeték kétirányúvá alakítása. De ma még borzasztóan meg kell dolgozni az ügyfelekért.

 

Diverzifikáció kell az olcsóbb gázhoz


− Az állami nagykereskedő olcsóbbá teheti a gázt Magyarországon?

− Önmagában nem, ha azonban a magyar kormány olyan lépéseket tesz majd, amelyek a magyar gázpiac tényleges diverzifikációját segítik elő és a versenyt erősítik a piacon, akkor összességében kedvezőbb pozícióba kerülhet Magyarország és az állami nagykereskedő is. A mostani helyzetből kiutat csak az itthoni rendszer német−osztrák piacokhoz történő szorosabb csatlakozása jelenthet, így biztosítható, hogy több forrásból, több úton jusson ide a gáz. Megépült a horvát, a román összeköttetés, létrejön a szlovák összeköttetés, így nem orosz irányból gyakorlatilag a teljes magyar importigényt ki lehet majd elégíteni.

A diverzifikációs és piacépítési folyamat a magyar piac szerkezetének "okos" alakítását is jelenti. A magyar gázpiac három legsúlyosabb problémája közül az egyik a gázszállító infrastruktúra topológiája, hogy bár az importkapacitás elegendő, többségében keleti irányból áll rendelkezésre. A másik gond, hogy a piac szerkezete leképezte nagykereskedelmi szinten is a hosszú távú szerződéses modellt, vagyis a szegmenst egy nagykereskedő dominálja − ez a mostani orosz−magyar szerződés kifutásáig biztosan így is marad.

− Vagyis az árcsökkenést leginkább a versenytől lehet várni?

− Igen, a nyugati példák szerint ha ott nem indult volna el a gázverseny éppen a belső piac építésének köszönhetően, akkor mára nem alakult volna ki az a helyzet, hogy a piaci gázár 30-40 százalékkal az olajindexált szerződéses árak alatt van − ezt nem kormányzati nyomás vagy központi politika érte el, hanem a piac fejlődése kényszerítette ki. A magyar kormány akkor remélheti, hogy a fogyasztók számára a gázbeszerzés költsége sokkal kedvezőbb lesz, ha bízik a piac fegyelmező erejében és olyan helyzetet alakít ki, hogy a szereplők egyrészt itt legyenek és érdemes legyen versenyezniük a fogyasztókért. Magyarországon jelen van több olyan nagy gázkereskedő, amely jelentős európai gázbeszerzési portfólióval rendelkezik − az Eni, az RWE, az E.On, a Mol, a Shell vagy a GDF −, és egyelőre az ország nem kötelezte el magát a következő 30 évre egy a mostanihoz hasonló (orosz) szerződéssel, ellentétben a lengyelekkel, csehekkel, szlovákokkal vagy románokkal.

− A legutóbbi időszak kormányzati kijelentései és a megszületett jogszabályok alapján a verseny erősítése felé mutatnak az itthoni törekvések?

− Ehhez azt kell kommunikálni a piaci szereplők felé, hogy ha a mostani szerződés lejár, azt követően a magyar gázpiacon többen is osztozhatnak, azaz versenyre kell invitálni a szereplőket, meggyőzve őket, hogy hiteles versenykörnyezetben küzdhetnek a magyar fogyasztókért. Csak hatósági eszközökkel vagy azzal, hogy a kedvezőtlen beszerzési költségeket egy állami vállalat veszteségeinek finanszírozásával szigetelik el a fogyasztótól, ez tartósan lehetetlen feladat.

Érdemes volna a jelenlegi szerződés kifutása után egy kisebb, a háztartási fogyasztók igényeire redukált megállapodást kötni, a mostani évi 8-9 milliárd köbméterrel szemben legfeljebb 3 milliárd köbméterről, a piac más részein teret engedve a versengő szereplőknek. Minden nagy gázpiaci szereplő portfóliójában vegyesen szerepelnek a hosszú és rövid távú beszerzések és így több szereplő teljes portfóliója állna a magyar piac kiszolgálása mögött. A választási időszaknak betudható "rezsivita" után tehát − hosszabb távon − van döntési lehetősége az államnak, így bízhatunk abban, hogy a történet nem a nemzetközi befektetők kivonulásával végződik.

 

További rezsicsökkentés már az államnak fájna


− A Mol-pakett, az E.On-gázüzletág és a stratégiai tároló jövőbeli átvétele után lehet-e további állami vásárlásokra számítani a szektorban? Újabb Mol-részvények vagy éppen az egyetemes szolgáltatás érdekelheti az államot?

− Már az eddigi vásárlásoknál is az volt a kérdés, hogy hol van mindennek a forrása, minden továbbinál pedig ez még hatványozottabban jelentkezik. Nem látom, hol és honnan lehetne erre pénz. Ilyen hírekről nem tudok, további Mol-részvények vásárlásának ugyanakkor nem lenne értelme, ahhoz ugyanis, hogy a jelenleginél "stratégiaibb" pozícióba kerüljön az állam az olajtársaság tulajdonosai között, túlzottan nagy pénzre lenne szükség.

Az egyetemes szolgáltatás speciális kereskedelmi tevékenység, nem kapcsolódik hozzá eszköz, így elképzelhető, hogy előbb-utóbb a vállalatok ilyen ágai a folyamatos veszteségek miatt úgy döntenek: elég volt, és az állam akkor eldöntheti, hogy átvenne-e veszteséges üzleteket vagy azt mondja, hogy az egyetemes szolgáltatástól eltekint és − az EU nyolc tagállamához hasonlóan − megszünteti a hatósági árakat, így a lakossági ügyfelek is a piacról vásárolhatják meg az energiát. Németországban, Ausztriában, Csehországban, Szlovéniában, néhány skandináv országban és az Egyesült Királyságban ez már működik, és a lehetőség már itthon is adott. A másik oldalon ugyanakkor az eddigi és az esetlegesen még folytatódó rezsicsökkentés visszavetheti a lakossági versenypiac fejlődését.

− A Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont elemzése szerint a rezsicsökkentés folytatása már csak az állam oldaláról, az áfa vagy a 87 milliárd forintos MVM-nyereség terhére képzelhető el. Mennyire látszik reálisnak egy ilyen forgatókönyv?

− A magánkézben lévő hálózatos tevékenységből további pénzt kiszedni nem lehet, ez ugyanis olyan folyamatokat indítana el, ami az alap-infrastruktúrát érintené kedvezőtlenül. Az MVM erős pozícióban van, a paksi atomerőmű kedvező feltételekkel él meg a piacon, a korábbi évek rossz projektjeinek leállítása mellett a hatékonyság is sokat javult, ezzel párhuzamosan azonban számos új feladatot is telepítettek a céghez. Így ha a további rezsicsökkentéshez csoporton belül vonnának el forrásokat, az fájdalmas döntés lenne és valahonnan ezt az összeget is pótolni kellene.

− És ha továbbra is az energiacégeknek kell viselniük legalább a csökkentés egy részét? Vajon eddig miért nem emeltek szót − néhány kivételtől eltekintve − a szolgáltatók az intézkedések ellen?

− A kérdés inkább az, hogy mi szerepel a stratégiai terveikben a néhány évvel ezelőttihez képest. A probléma az, hogy már jellemzően fejlesztési tervek sincsenek, az egy-két éve még akár erőművi projektekben is gondolkodó befektetők ma már "lapoznak", ha Magyarország kerül szóba. Ez pedig már a gazdasági növekedés kérdése, ezért minden olyan fejleményt meg kellene becsülni − így az energetikai fejlesztéseket is −, amelyek ezt elősegítenék. Ellátásbiztonsági problémákra ugyanakkor rövid távon nem számítok, az elmúlt időszakban a beépített kapacitások gyorsabban nőttek, mint a tényleges csúcsfogyasztás, vagyis bővült a magyar rendszer tartaléka.