A Napi Gazdaság csütörtöki számának cikke

A Donald Tusk miniszterelnök vezette lengyel kormány 2013. szeptember elején olyan lépésre szánta el magát, mely hasonlatos ahhoz − de nem azonos azzal; okkal állította Wojciech Kowalczyk pénzügyminisztériumi államtitkár, hogy szó nincs a magyar út követéséről −, amit az Orbán-kormány 2010−2011-ben lépett, érvelése azonban teljesen azonos azzal, ámbár akad egy fontos plusz. A lengyel kabinet célja nyilvánvaló: az ottani "vegyes" − az állami nyugdíjrendszerbe fizetendő járulékok egy részének átirányításával tőkésített nyugdíjalapokat tartalmazó − nyugdíjrendszer nyugdíjalapjainak lehetőség szerinti elsorvasztása. A lengyelek abban nem követik a magyar utat, s ez az igazán lényeges, hogy míg nálunk az állami nyugdíjrendszerben az ígéretek ellenére semmi nem történt, ott történik majd.

Rosszak voltak a magyar érvek

A csupán hajszálnyi többségben lévő lengyel kormányra kínos percek várnak a szejmben, ha csupán az Orbán-kormány második pillér elleni érveit ismétli. Azok ugyanis kivétel nélkül hibásak voltak, mert a pénzügyi kormányzat nem értette meg a kérdés nyugdíjszakmai és makrogazdasági lényegét. Emiatt esett szó a (magán)nyugdíjpénztárak miatt a(z állami) nyugdíjalapon ütött, a nyugdíjak kifizetését idővel ellehetetlenítő hatalmas lyukról, az ennek következtében megnövekedett államadósságról, a nyugdíjak − önérdekű kezek és a tőzsde jelentette bizonytalanság elől való − biztonságba helyezéséről, a rendszer drága működéséről (az utóbbi igaz, de a valóban lényeges kérdésekhez képest periferikus és semmiképp sem szolgálhat indokul). A magyar kormány számára nem makrogazdasági kérdésről volt szó, hanem a magán versus állami (ez esetben tökéletesen inadekvát) kérdéséről, melyben maga az utóbbit preferálta, de a szabad választás látszatához körömszakadtáig ragaszkodott − egy egész éven át −, miközben lehetetlenné tette a ténylegesen szabad választást, feleslegesen haragítva magára százezreket és terhelve adminisztrációval az állami nyugdíjalapot, miközben a történetből politikai, erkölcsi és szakmai győztesként kerülhetett volna ki. És mindezt megelőzően, 2010 nyarán a magyar kormány több más − köztük a lengyel − kormánnyal együtt azt kérte Brüsszeltől, hogy a második pillért létrehozó "reformországok" az államháztartási hiányt, illetve az államadósságot a reform költségeivel csökkenthessék. Brüsszel nemet mondott, de ha igent mond, az alapprobléma akkor is változatlanul fennáll.

A fontos lengyel plusz: Jacek Rostowski pénzügyminiszter tisztában van azzal, hogy a második pillér csapda, amelyből ki kell lépni, ha már nem sikerült elkerülni, hogy belelépjünk. A csapdába 1999-ben lépő nagynevű elődje, Leszek Balcerowicz viszont intellektuális csalásról beszél, aki szerint a Tusk-kormány könnyen megszerezhető pénzzel akarja a költségvetés lyukait betömni. Az intellektuális csalást azonban a Világbank követte el még 1994-ben, amikor olyan nyugdíjreformot ajánlott, gyakorlatilag oktrojált a posztszocialista országokra, melyek makrogazdasági összefüggéseit durván félreértette, s azt a gazdasági növekedés gyorsításának eszközeként propagálta. Ezen írás szándéka szerint a közgazdasági értelemben vett nyugdíj problémájának nyugdíjszakmai, makrogazdasági és államháztartási összefüggéseit tekinti át.

Mi is az a nyugdíj?

Meglepőnek tűnhet, de a közgazdaságtan nem rendelkezik nyugdíj fogalommal, a közgazdászok is a nyugdíj "jogi" fogalmát használják, mely szerint nyugdíj az, melyet a jogszabályok szerinti nyugdíjkorhatárt betöltött személyek jogszabály szerinti módon megállapított összegben kapnak életük végéig. A nyugdíj jogi fogalma nem tartalmazza a nyugdíj megállapításának előzetes feltételeit, így például megfelelő időtartamú és mértékű járulékfizetést (illetve annak figyelembevételét, hogy mekkora jövedelem után történt a járulékfizetés), sem a már megállapított nyugdíj időről időre történő módosításának kötelezettségét − bár általában ezt a helyzet. (E nyugdíj fogalom annyiban pontosítható, hogy a korhatár lehet csupán közvetve meghatározott, ha a jogszabály a nyugdíjhoz szükséges szolgálati idő hosszát írja elő.)

Kérdés: ha nincs közgazdasági nyugdíj fogalom, miért foglalkoznak a közgazdászok a nyugdíj kérdésével − olyannyira, hogy a nyugdíj-közgazdaságtan (pension economics) önálló, nemzetközi folyóirattal rendelkező közgazdasági ággá vált, miért nem hagyják azt az időskori szegénység miatt aggódó szociálpolitikusokra és annak politikai következményei miatt aggódó politikusokra? A közgazdászok nem az ajtón, hanem a kéményen át jutnak a tárgyhoz: mi történjen, ha − bő fél évszázados intellektuális csalásként − a felosztó-kirovóként definiált állami nyugdíjrendszer kiadásai meghaladják járulékbevételeit és az öregedés miatt ennek mértéke nőni fog. Vagyis − s ez újabb intellektuális csalás − a nyugdíjrendszer fenntarthatatlan.

A felosztó-kirovóból tőkefedezeti lett

A Világbank úgynevezett hárompilléres nyugdíjreform-javaslata sehol nem valósult meg eredeti formájában, úgy tűnik, számukra csak az volt fontos, hogy létrejöjjön tőkefedezeti pillér. A változás nyugdíjszakmai lényege, hogy az addig kizárólagosan járadékkal meghatározott (Defined Benefit, DB) nyugdíjrendszer részlegesen járulékkal meghatározottá (Defined Contribution, DC) alakult, ami az egyén által fizetett járulék és a generációja által kapott járadék (nyugdíj) közötti kapcsolatot elszakíthatatlanná tette. A nyugdíj megállapításánál kizárólag az egyén által nyugdíjcélból felhalmozott megtakarítás (járulékok plusz az azok befektetéséből származó hozam) és generációjának várható élettartama számít. Ha e nyugdíjrendszert cash flow-ként értelmezzük, akkor a fizetett járulékok és a cserébe kapott nyugdíjak jelenértékét szolid (egy−három reálszázalék) piaci kamat teszi azonossá (ez a nyugdíjrendszer úgynevezett belső kamata). Ugyanez a DB-nyugdíjrendszereknél lehet irreálisan magas, piaci viszonyok között tartósan el nem érhető, de lehet irreálisan alacsony is. Az 1990-es évek elején a feladat a DB-rendszerek irreálisan magas belső kamatainak leszállítása volt "normál" szintre. A második pillér, önmagára nézve, ezt biztosítja.

Mi a közgazdasági értelemben vett nyugdíj?

A nyugdíj közgazdasági értelemben az egyén harmadkorának olyan jövedelme, melynek fedezetét aktív életszakaszában halmozza fel. (A harmadkor azon életszakasz, melyben az ember, életkora miatt, már képtelen saját munkájával a tisztes megélhetését biztosító jövedelemre szert tenni.) A nyugdíj(rendszerek) intézményét az az igény hívta életre, hogy a harmadkori megélhetés ne függjön mások jóindulatától, beleértve a leszármazottakat, s az átlagosnál hosszabb élet következménye ne a nyomor legyen. A közgazdasági értelemben vett nyugdíjnak két összetevője van: egyéni nyugdíjcélú megtakarítás, majd ennek − generációs szintű − életjáradékra váltása, úgy, hogy az ne tartalmazzon szándékolt újraelosztás. A köznyelvi értelemben vett nyugdíj közgazdasági értelemben csak részben nyugdíj, részben pedig szándékolt újraelosztás, melynek az egyén, de akár egész generációja nyertese és vesztese is lehet. (Tőle vonnak el, hogy másnak adjanak, vagy mástól vonnak el, hogy ő kapjon − ez a játék legfeljebb véletlenül nullaösszegű generációs szinten.)

Szélsőséges esetben a köznyelvi értelemben vett nyugdíj egyáltalán nem az. A XVIII. században, a XIX. század első kétharmadában volt leginkább jellemző, hogy meghatározott (leginkább 40 év) szolgálati idő teljesítése nyugdíjra jogosított (39 év után semmi sem járt és nem volt járulékfizetés sem). Közgazdasági tartalmát tekintve ez hajszálnyit sem nyugdíj, hanem olyan járandóság (eleinte 100 százalékos), melyet a teljesített szolgálat elismeréseként anélkül folyósít a szolgált, hogy további szolgálatra igényt tartana. (Ez a szolgálati nyugdíj archetípusa, mely fokozatosan közgazdasági tartalmat is felvett, miután megjelent a járulékfizetés, s nem csak a teljes szolgálati idő után járt nyugdíj.)

A második pillér mint makrogazdasági probléma

A második pillér nyugdíjszakmai tartalma a járulékok és az azért cserébe majdan járó nyugdíjak közötti (a belső kamat szolid piaci szintjén létrejövő) elszakíthatatlan kapcsolat. Ennek azonban makrogazdasági ára van: a második pillérbe térített, tőkésítésre kerülő járulékok miatt a nyugdíjak kifizetéséhez a központi költségvetésnek pótolni kell az állami nyugdíjalapból hiányzó összeget, melyre az állam − ceteris paribus − kötvények pótlólagos eladásával tesz szert, a vevők éppen azok a nyugdíjpénztárak lesznek, melyek − ceteris paribus − éppen akkora pótlólagos befektetői keresletet támasztanak, amekkora az állam pótlólagos forrásigénye. (Valójában a működési költségek miatt kisebbet, ez súrlódási veszteség.) Vagyis a pénztártagok befizetései úgy kamatoznak, mint az állampapírok (mínusz súrlódási veszteség). Miközben a második pillér majdani nyugdíjainak "méretre vágása" történik, nő az állam (explicit) adóssága, csökken jövőbeni nyugdíjfizetési kötelezettsége (implicit adóssága) − hogy melyik nagyobb mértékben, az esetleges, az 1990-es évek első felének állapota szerint, ceteris paribus, az utóbbié jobban.

Kérdés, hogy makrogazdasági szempontból célszerű-e az államadósságot növelni azért, hogy ezzel csökkenjenek az állam majdani kiadásai? Válaszom egyértelmű nem: az ország pénzügyi sebezhetőségének mindenekelőtt az explicit − hazai és külföldi befektetők kezében lévő államkötvényekben megtestesülő − államadósság (s persze az ahhoz vezető éves hiány) nagysága az oka. Emiatt pedig több, mint bűn, hiba volt egy olyan nyugdíjreformba belevágni, mely növelte az ország pénzügyi sebezhetőségét.

A minden más változatlannak tételezésével szemben azt szokták felhozni, hogy a második pillért úgy kellett volna létrehozni, hogy az ne növelje az állam explicit adósságát, csökkentse viszont az implicitet, ami adóemeléssel, kiadáscsökkentéssel vagy e kettő valamilyen kombinációjával elérhető lett volna. Ez azért nem elfogadható, mert ha az állam erőfeszítéseket tesz arra, hogy csökkentse adósságát, akkor azt egészében az explicit államadósság csökkentésére célszerű fordítania, nem csupán az implicitből explicitté konvertált adósságának eltüntetésére. Nagyon egyszerűen fogalmazva: az explicit "rossz", az implicit "jó" államadósság. Minden pénzügyi tankönyv szerint a hitelező számára az az ideális, ha kötvényeit a lehető leghosszabb futamidővel bocsátja ki, ha annak vevői saját állampolgárai (nem külföldiek és nem intézményi befektetők), ha azt lejártáig el sem adhatják (nincs pénzügyi zavarok kiindulási helyeként másodlagos piac). Vagyis az állam inkább tartozzon saját járulékfizető polgárának, mint bárki másnak.

Tévedett a Világbank

A Világbank által ajánlott nyugdíjreform tehát nyugdíjszakmailag helyes, makrogazdaságilag helytelen volt. Az előbbinek nem feltétele utóbbi. Ha a járulékfizetők egyéni számláin közvetlenül jóváírjuk befizetéseiket és azt úgy kamatoztatjuk, mint az államkötvényeket, akkor jól jár az állam, mert (nyugdíj)adóssága az implicit szférában marad, jól jár a járulékfizető, mert súrlódási veszteség nélkül ér el nem is olyan megvetendő (középtávon részvényportfólió hozamát meghaladó) hozamot. Aki rosszul jár, az a piaci szereplő, amely eddig az állam és polgára közötti tranzakciót lebonyolította. Mindehhez csak azt a problémát kell megoldani, hogy − lévén a járulékfizetés az államnak nyújtott kényszerhitel, így nincs piaci kamata − miként kamatoztassuk az egyéni számlát: célszerű az aktuálisan kibocsátott államkötvények hozamaiból képzett index "kölcsönvétele".

Jön a szomorú vég?

Annak, hogy közgazdasági értelemben vett nyugdíjról beszéljünk, van egy alapfeltétele: a jövőben is születnek emberek, akik jólétük érdekében gazdaságot működtetnek. (Jövő nemzedékek híján az öregkorra pénzbeli megtakarítással nem lehetne felkészülni. Maradna a javak - gyakorlatilag megvalósíthatatlan - évtizedekre szóló felhalmozása.) A jövőben is születnek emberek, de nálunk és szinte az összes fejlett és számos fejlődő országban kevesebben annál, hogy pótolják a szülők nemzedékét. Ez önmagában még nem probléma, illetve kezelhető szintű, ha a termékenység szintje nem túlságosan, csak néhány tizeddel kerül az egyszerű reprodukcióhoz szükséges szint alá. Ha mélyen alá kerül − Magyarországon és Lengyelországban ez a helyzet −, akkor a közgazdasági értelemben vett, vagyis korrekt nyugdíj(rendszer) csak nagyon magas adókkal működhet (ha egyáltalán), mert az egyre kisebb létszámú aktív által működtetett gazdaságban kell megtermelni azt a jövedelmet, mely a relatíve nagyobb létszámú nyugdíjas nyugdíjának (az állam által évtizedekkel korábban felvett járulék-hitel) törlesztéséhez szükséges. (A várható átlagos élettartam meghosszabbodása nyugdíj szempontjából technikailag könnyen kezelhető, az alacsony termékenység okozta problémák csak annak megemelésével.)

A polgárok azonban nem szeretnek adót fizetni, ahogy a kormányok sem adót kivetni, még akkor sem, ha a korrekt nyugdíjrendszernek ez lenne az ára. Az öregedés okozta problémát azonban mégiscsak az adófizetés oldja meg. Olyan adó megfizetéséről van szó, melyet nem adótörvény ír elő, sőt létéről az ország kormánya, törvényhozása és polgárai nem is tudnak. Ezt az adót az állami nyugdíjrendszer szabályozása rejti és a jövőbeli (kevéssé a mai) nyugdíjasok fizetik azzal, hogy a társadalom öregedéséhez való alkalmazkodásként a nyugdíjrendszer belső kamatát tovább csökkentik, hogy ezzel − úgymond − fenntarthatóvá tegyék az öregedés miatt fenntarthatatlanná vált nyugdíjrendszert. Az adó mértékét a közgazdasági értelemben vett nyugdíj esetén a cash flow horgonyául szolgáló szolid piaci kamatozás és az állami nyugdíjrendszer immár jócskán az alá süllyesztett belső kamatának különbsége adja. Mindez talán érthetővé teszi, hogy az államoknak miért nem áll szándékában egyetlen nagy reformmal átláthatóvá tenni a nyugdíjrendszert. Mert ennek az állam polgárai sem igazán örülnének: az adó biztos, a nyugdíj nem.

Németh György

közgazdász, nyugdíjszakértő