Átfogó felmérést készített a jegybank az érintett szereplők bevonásával a főbb hazai fizetési módok (készpénzes, betéti és hitelkártyás műveletek, papíralapú és elektronikus átutalások, csoportos és a felhatalmazói levélen alapuló beszedések, a készpénz-átutalási megbízások - azaz a "sárga csekk", a nyugellátási utalványok postai kifizetése) társadalmi költségének becslésére. (A témában tavasszal tartott konferenciát az MNB.)

 

Mi az, hogy társadalmi költség?

A társadalmi költség a fizetési láncban felmerült összes erőforrásigényt (idő, eszköz és pénz felhasználását) foglalja magában, azaz a fizetési lánc összes szereplőjének (a jegybanknak, a készpénz-logisztikai cégeknek, a pénzforgalmi szolgáltatóknak és az ügyfeleknek) ráfordítását azon díjak nélkül, amit az érintett szereplők a fizetési láncon belül egymásnak fizetnek.

 

A becslést két megközelítésben végezték el: egyrészt a jelenlegi, másrészt egy korszerűbb, meghatározóan az észak-európai országokra jellemző forgalmi szerkezet alapján, ahol a készpénzt kevésbé használják, és a papíralapú megoldásokat közel teljes egészében elektronikus megoldásokkal helyettesítik. A társadalmi költség az első megközelítésben 388 milliárd forintra, azaz a GDP 1,49 százalékára, míg a második megközelítésben 285 milliárd forintra, azaz a GDP 1,09 százalékára tehető. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy az elektronikus fizetési módok intenzívebb használata évente 103 milliárd forintnyi, azaz a GDP mintegy 0,4 százalékát kitevő társadalmi megtakarítást tenne lehetővé.

Egy ilyen változással módosulna az egyes fizetési módok fajlagos költsége is: a betéti kártyás műveletek, a csoportos beszedési és az elektronikus átutalási műveletek jóval olcsóbbak lennének, sőt társadalmilag ezek lennének a legolcsóbbak, míg a készpénzes műveletek megdrágulnának.



A két megközelítés különbsége abból adódik, hogy az egyes fizetési módok ráfordításstruktúrája − az állandó és a változó ráfordítások aránya − eltérő. A nemzetközi eredményekkel egybevágóan a hazai becslés is azt mutatja, hogy a készpénzes és a készpénzt igénylő fizetés (készpénz-átutalási megbízás és a nyugellátási utalványok postai kifizetése) esetében a változó költségek aránya jóval nagyobb, míg a fizetési számlához kötődő elektronikus fizetési módoknál az állandó költségek aránya a meghatározó. Ezért a fizetési módok közötti használat átrendeződése során a változó költségek lesznek a mérvadók. A készpénzes és a papíralapú, illetve a postai fizetési módok változó költsége olyan nagyarányú, hogy ezek elektronikus tranzakcióval való kiváltása társadalmi megtakarítást eredményez. A fizetési módok szerkezeti átalakulásának ma is ez az iránya, de nem kielégítő az üteme. A társadalmi jólét növelése és a potenciális megtakarítás mielőbbi elérése érdekében indokolt felgyorsítani a folyamatot. Az MNB e kérdésekről párbeszédet kezdeményezett a szabályozókkal, a szolgáltatókkal és a felhasználókkal.

Kép:

Állami támogatás a POS-terminálokhoz

A tanulmány azt javasolja, hogy a POS-terminálok telepítésének támogatására létesüljön egy közös alap. Az alapból elnyerhető támogatásokra pályáztatni lehetne a kiskereskedőket, amin belül a megcélzott szegmens a kisebb (kkv-szektorhoz tartozó) kereskedői/vendéglátói réteg lenne. Az elfogadó hitelintézetek közötti verseny erősítése érdekében támogatási követelmény kellene hogy legyen a bankfüggetlen infrastruktúra kialakítása, tehát az, hogy a kereskedő olyan szabványos terminált szerezzen be, és olyan szerződést kössön, ami lehetővé teszi számára, hogy gyorsan és kényelmesen válthasson elfogadó bankot, ha előnyös váltania. A kereskedőnek természetesen vállalnia kellene, hogy legalább a két nemzetközi kártyatársaság védjegyével ellátott bankkártyákat összeghatár nélkül elfogadja. Az alap kezdő összege 3 milliárd forint  lehetne, amiből 30 ezer darab POS-terminál létesítését lehetne finanszírozni.

Szabályozni kellene a kártyahasználat bankközi jutalékát is. Ez a jutalék jelentős költségtétel a kártyaelfogadásban, mert beépül a kereskedő által fizetett kereskedői jutalékba (jellemzően a bankkártyás vásárlások összegére vetített százalékos mértékben; az MNB számításai szerint az átlagos jutalékterhelés 0,5 százalék körül van). A jegybank szerint ez a magas jutalék kereskedőkre rótt terhen keresztül gátolja az elfogadói hálózat bővülését. A hatósági kontrollt abban a mértékben lehetne esetleg megteremteni, hogy a kártyatársaságok a hatóságokkal és a piaci szereplőkkel (pl. kereskedők) egyeztessék a jutalékra vonatkozó döntésüket figyelemmel arra is, hogy a kártyatársaságok legalább a forgalomnövekedésnek megfelelő ütemben csökkentsék a jutalékterhelés százalékos mértékét.

A jegybank becslése szerint a hazai lakosság 2009-ben 52 millió db papíralapú étkezési és üdülési utalványt használt fel (118 milliárd forint összértékben). Amennyiben az utalványpiac szereplői, köztük a magyar állam (amely adókedvezményeivel az egész piacot életben tartja) deklarálná az elektronizálás szükségességét, akkor ez − az egészségpénztári kártyákhoz hasonlón − a bankkártyás fizetések gyarapodását is kiválthatná, hiszen az utalványok összege rátelepíthető lenne az EMV-csipes bankkártyákra. (Az EMV-csip egy önálló kis számítógépnek tekinthető, és a kártyacserékhez kapcsolódóan fokozatosan − várhatóan legkésőbb 2014 közepéig − rákerül minden hazai bankkártyára.) Az EMV-csipes bankkártyákra telepített utalványok
elfogadása csak azon kereskedők/vendéglátók részéről igényelne többletberuházást, amelyeknél jelenleg semmilyen POS-terminál nincs, ez utóbbiak pedig akár az említett - létrehozandó - alaphoz is fordulhatnának támogatásért.

Fizetni kellene a sárga csekkért

A jegybanki tanulmány szerint a sárga csekkek népszerűsége azzal magyarázható, hogy használata a fogyasztó számára ingyenes. Eközben a készpénz-átutalási megbízás díját a fizetési mód kedvezményezettjei (elsősorban a szolgáltatók, beszedők) fizetik, akik viszont az ezzel kapcsolatos költségeiket is meg akarják téríttetni, így azokat végső soron az összes fogyasztó fizeti meg az alapszolgáltatásra (pl. gáz-, víz-, villany- stb. használatra) vonatkozó számla részeként. A készpénzmentes fizetési módoknál (egyedi vagy rendszeres átutalás, csoportos beszedés, bankkártyás fizetés) ugyanakkor a legtöbb esetben a fogyasztót valamilyen közvetlen díj terheli a fizetési tranzakció teljesítéséért.

A készpénz-átutalási megbízás a kezdeményező fél szempontjából történő "fizetőssé" tételének alapvetően két útja lehet. A Magyar Posta − a többi termékhez hasonlóan − közvetlenül elkérheti a fogyasztótól a készpénz-átutalási megbízás feladásakor a fizetendő díjat, vagy a szolgáltató fizeti továbbra is a díjat, de azt átláthatóan, külön megjelenítve azok számára a számlában, akik a készpénz-átutalási megbízással történő fizetést választják.

Az állam az e-SZÉF-et is ösztönözhetné

A távollévők közötti fizetéseket tekintve az erőforrások szempontjából jelenleg a csoportos beszedés az erőforrások szempontjából a leghatékonyabb fizetési mód. Hosszabb távra előre tekintve ennek alternatívája lehet az elektronikus számlaküldés és -fizetés (az e-SZÉF). Az e-SZÉF (interneten nyújtott) elektronikus szolgáltatás, ami nemcsak jelentős részben automatizálja a fizetés folyamatát, de a papír kiiktatásával a számlázást is hatékonyabbá teszi. Magyarországon már jelenleg is van két szolgáltató, amelyek e-SZÉF-konstrukciót nyújtanak, de két alapvető probléma mégis fennáll a jelenlegi hazai szolgáltatással.

Az egyik probléma az, hogy a jelenlegi két konstrukció két, bizonyos mértékig konkurens számlakibocsátói körhöz tartozik, és a verseny abban is megnyilvánul, hogy a két érintett szolgáltató nem fogadja be, és nem kezeli a másik számláit.
Ezáltal sok potenciális fogyasztó kiszorul a szolgáltatásból, vagy pedig arra kényszerül, hogy párhuzamosan két szolgáltatást vegyen igénybe, ami a konstrukció lényegi hatékonyságnövelő jellegét szünteti meg. El kellene érni, hogy a számlakibocsátók ne az elektronikus számlázás saját szolgáltatójukra való korlátozásával és a másik számlájának kizárásával versenyezzenek egymással (a verseny tere nyilvánvalóan nem ez). Ehhez közös szabványok, alapelvek (pl. hozzáférhetőség) lennének szükségesek és szélsőséges esetben akár szabályozói kényszer is.

A másik probléma a jelenlegi hazai e-SZÉF-konstrukciókkal, hogy amennyiben a fogyasztó nem a kiválasztott egy vagy két partnerbank ügyfele, úgy a fizetési folyamat nem kényelmesebb a normál (internetes) átutalásnál. Ez azért probléma, mert az e-SZÉF egyik nagy előnye nem pusztán az elektronikus számlaküldés, hanem éppen a fizetési folyamat automatizálása a fogyasztó számára. Ahhoz, hogy ez a fizetési mód elérhető legyen az összes lakossági vagy vállalati bank internetbankján keresztül, egy közös szabályrendszerre és technikai modellre, valamint hitelintézetek együttműködésére van szükség.
Mindkét problémát kezelhetik a hatóságok akár puha koordináció (együttműködés kezdeményezése, szabályozással való fenyegetés), akár kemény koordináció útján (tényleges szabályozás). Ezen hiányosságok kiküszöbölése megalapozhatja, hogy az elektronikus számlaküldés és -fizetés a leggyorsabban terjedő hazai fizetési móddá váljon a rendszeres szolgáltatói számlák kiegyenlítésében. Fontos, hogy olyan modell alakuljon ki, amely minden közüzemi, távközlési szolgáltató, biztosító és bármely fogyasztó számára nyitott, továbbá az összes pénzforgalmi szolgáltatónál igénybe vehető legyen.