Káros lehet a takarékok kiárusítása

Meglehetősen kemény kritikával illette a takarékszövetkezeti szektort Kiss Gy. Kálmán a pécsi tudományegyetem által kiadott műhelytanulmányában. Már a cím is meglehetősen sokatmondó: A szövetkezeti bank megteremtésének kísérlete Magyarországon.
B. Varga Judit, 2009. szeptember 1. kedd, 08:03

Az uniós és a magyar piac fejlődését, szövetkezeti fejleményeit összevetve elmondhatjuk - írja a jövőt elemző fejezetben a szerző -, hogy a magyar takarékszövetkezetek szűkülő szervezeti bázison megtartották piaci pozícióikat és ez eredmény. Ez azonban véleménye szerint sikernek nem nevezhető, mert a hatalmas szervezet, az ismertség, a 150 éves múlt természetszerűleg generálhatta volna a robbanásszerűen bővülő piacon - sikeres nyugati példák nyomán - jelentősebb pozíciók megszerzését is.

De nemcsak az elmaradt hasznot tartja gondnak, hanem főként azt, hogy a nyolcezer dolgozót foglalkoztató 1600 fióknak a modern és a versenyben helytállni képes bankként való üzemeltetéshez szükséges minimális állományokat nem sikerül megszereznie. A hatalmas takarékapparátus alulteljesítő, így nem képes megteremteni a fejlődési lehetőségeinek kiteljesítéséhez szükséges forrásokat.

Kiss szerint legalább ekkora gond, hogy húsz év alatt nem épült ki a modell, mely együttműködés révén integráns szolgáltató hálózatot lenne képes üzemeltetni. A szektor amorf tulajdonformája, homályos logikájú, hibás alapfilozófiájú szerkezete megbénítja a fejlődést - olvasható a kiadványban. Mint hozzáteszi: az üzleti integráció - többszöri próbálkozás dacára - sem fejlődik érdemben. A takarékmenedzsment magánszabadsága - szélsőségesen helyi esetlegességű vállalatvezetői jogának őrzése - megakadályozza az érdemi együttműködést. Nem épült ki a menedzser-tanácsadás intézménye sem, a szektorfejlesztés funkciója érdemben gazdátlan maradt.

A lehetséges továbblépési irányokról sem rejti véka alá a szakember a véleményét. Mint írja, a társasággá alakulás során a vagyonnevesítés tízszeres értéknyeresége (részjegy helyett részvény) csábító lehetőség a menedzsment számára személyes meggazdagodásának és egzisztenciális biztonságának megerősítésére. Holott a banki eredménytartaléknak a prudenciális garancia a funkciója, s ekként "örökösen" a tőkében a helye.

A magyar banki gyakorlatban a tőke ötöde a részvénytulajdon. A takarékvagyon nevesítésével e körben 80 százalékos szintre emelkedne e mutató. Ráadásul a meghatározó menedzsmenttulajdon formálisan is megszünteti a bankban különösképpen fontos tulajdonosi ellenőrzést. De legalább akkora gond, hogy az átalakulás során, az eleddig formálisan forgalomképtelen szövetkezeti tulajdon forgalomképessé válik. Ekként a még mindig csak potenciális országos szövetkezeti bankhálózat végképp darabokra hullhat.

A lehetséges kedvezőbb megoldások között a szerző a szövetkezeti jelleg erősítését (például TakarékPont program további kiterjesztését) vagy akár országos részvénytársaság szervezését tartja elképzelhetőnek. A válság - ami megroppantotta a konkurens bankok hálózat-fejlesztési kezdeményezéseit - mindenesetre arra jó lehet, hogy a takarékok időt nyerjenek tartósan versenyképes új struktúrák létrehozására, illetve pályára állítására.

HOZZÁSZÓLÁSOK