Bár a dolog nem eszkalálódott a 7-es cikkely kezdeményezéséig - tényleges esélye igazából soha nem is volt -, a néhány nappal korábban (2012 januárjában) indított bizottsági kötelezettségszegési eljárások után (amelyek önmagukban még csak technikai jellegű lépések) Barroso egy pillanatra politikai szintre is emelte a "magyar kérdést", midőn a januári EP-plenárison ez ügyben maga is megszólalt - írja elemzésében a BruxInfo. Politizálta a helyzetet önmagában már azzal is, hogy egyáltalán szükségét érezte a maga szintjén a magyarországi helyzetet véleményezni. De még inkább azáltal, hogy "demokratikus problémáról", az "intézmények függetlenségének a csökkenéséről" beszélt, "politikai problémát" emlegetett, és "a magyar demokrácia konszolidálását" sürgette.

Békülékeny Barroso

Mindehhez képest is hatott különösen kontrasztosnak, ahogy szintén ő a mostani találkozó után már úgy fogalmazott, hogy úgymond közel jutottak (Orbán Viktorral) az egy évvel ezelőtt kirobbant viták teljes lezárásához. Amihez ha hozzávesszük, hogy a magyar média helyzetéről folyó vitát idén januárban csak mérsékelt érdeklődés övezte az EP bel- és igazságügyi szakbizottságában, akkor indokoltnak tűnik az a megállapítás, hogy valami láthatóan jelentősen megváltozott az EU-magyar viszonyban.

A kérdés mindezek után, hogy vajon - miért? És főként: a változás alapvetőnek és végérvényesnek tekinthető-e? Mert azért egyelőre Barroso is még csak "közeljutásról" beszélt, nem pedig (a viták) tényleges lezárásáról, Neelie Kroes bizottsági alelnök pedig még tíz napja is úgy fogalmazott, hogy "továbbra is aggályosnak" tartja a magyar médiatörvényt. Miként egyelőre a túlzottdeficit-eljárás megszüntetését sem kész beígérni senki, (igaz, a folyamatok logikáját és rendjét követve ez nem is volna megalapozott ígérvény tavasz előtt).

A renitens Magyarország

Tavaly ilyenkor többé-kevésbé "frontálisnak" volt mondható a magyarországi fejleményekkel szembeni brüsszeli elégedetlenség és bírálat. Bizottsági részről különösen a jegybanktörvényt kifogásolták, amiben a központi bank függetlenségének a sérülését látták (ez volt az a pont, amikor Barroso is szükségét érezte annak, hogy bekapcsolódjon). De még javában folyt a huzavona az egy évvel korábbi médiatörvény miatt, és még eleven éltek olyan korábbi - többek által megkérdőjelezett - rendelkezések, mint a magánnyugdíjak "államosítása", vagy a költségvetési tanács státuszának módosítása, miközben beteljesült a több európai politikai formáció által is kifogásolt alkotmánymódosítás is. Ha ehhez hozzávesszük a nyolcadik éve tartó túlzott költségvetési-hiányról szóló eljárást, valamint azt, hogy a magyar kormány több radikális intézkedése - mindenekelőtt a válságadók bevetése - komoly (nemzetközi) nagyvállalati érdeket is sértett, már jól látható, hogy az események menete sok területen igen sokak szemét szúrta ahhoz, hogy kialakulhasson egy általánosabb negatív közhangulat (és nem ritkán egyfajta kampány) a magyar kormány politikája ellen.

Betetőzte ezt az a bizottsági érzet, hogy a magyar kormány lekezeli a biztosok testületét, nem működik együtt a szerintük elvárható mértékben és formában. Ebben az olvasatban ennek ugyanúgy része volt fontos magyar kormányzati, vagy jogalkotási intézkedések meghozatala Brüsszel előzetes tájékoztatása nélkül, mint a brüsszeli kérések-intések gyakori figyelmen kívül hagyása. Csakúgy, mint a nem egyszer látszólag az utóbbiakra válaszul is születő egyes magyar politikai nyilatkozatok - "külső diktátumot" élesen elvető - üzenete és retorikája.

Brüsszeli feljelentések

További, sokak által osztott aggodalom forrása volt a megelőző időszak szinte permanens magyarországi jogalkotási folyamata (aminek hátterét, összetevőit, tételes céljukat többnyire csak hézagosan ismerték). Az állandóan változó jogi környezet láttán mind többekben kétkedés merült fel a magyarországi stabil és bizalmat keltő üzleti/befektetői környezet jövőjét illetően, amibe utóbb egyre többek szemében a jogállamiság egyes elemei is beleértődtek. ("Brüsszelben mindenről jóformán csak 'feljelentések' formájában értesültek, amelyek értelemszerűen már eleve negatív, esetenként túlzó kontextusban mutattak be fejleményeket" - jegyezte meg erről akkor egy bennfentes forrás. Mások ennek kapcsán megemlítették, hogy a "(Fidesz-)kétharmad brüsszeli 'nem értése' is jobban kivédhető lett volna", ha Brüsszelben kezdettől fogva több információt kapnak az új magyar vezetés szándékairól, vagy azok hátteréről, előzményeiről.)

Akkoriban részben e "frontális" helyzet kialakulásával is magyarázták brüsszeli bennfentesek, hogy ebben az időszakban Barroso lényegében saját kézbe vette a "magyar kérdés" kezelését, nem létezvén kialakult mechanizmus (és tapasztalat) a bizottsági gyakorlatban esetleges - piaci szabálysértéseken túlmutató - "renitens tagországok" megrendszabályozására.

Leszálltak a politikai lóról

Mindenekelőtt: az már Barroso egy évvel ezelőtti, viszonylag éles megfogalmazása után hamar kiderült, hogy a "magyar-kérdés" politikai szintre emelésének nincs (nem volt) támogatottsága. Az egyébként is átpolitizált Európai Parlament ugyan már korábban rámozdult, de a tagállamok nem álltak be Barroso felvetései mögé. Mi több, diplomáciai források szerint Herman Van Rompuy EiT-elnök hamar értésre adta, hogy nem akar "magyar napirendi pontot" látni.

Enélkül viszont tisztán politikai játszmát a Bizottság nem folytathatott. Brüsszelben tehát viszonylag hamar "leszálltak a politikai lóról", és megmaradtak a kizárólag közösségi jogszabályok alapján megkérdőjelezhető konkrétumok mellett. (Erről a jelenségről jegyezte meg egy uniós forrás, hogy Barrosót a "magyar-ügyben" ironikus módon éppen az EU-előírások korlátozták. Mellesleg ezt láthatóan a magyar kormányfő is nagyon jól tudta.)

Leminősítés

Ezzel viszont az egész kérdéskör leminősült technikai problémák sorává, talán az egy médiatörvényt kivéve, ahol az EP, és egyes bizottsági tagok nyomására Barroso formálisan is felkérte az Európa Tanácsot (az pedig a témában illetékes "Velencei Bizottságát"), hogy tegyen véleményt az ügyben. Itt is azonban, azzal, hogy az ET is igyekezte pontokba foglalni elvárásait és problémáit, általános összefüggések helyett konkrét egyedi észrevételekről lehetett és kellett vitázni, egyeztetést folytatni, majd valamilyen formában azokra egyenként reagálni. Azaz, az egyeztetés alapvetően itt is politikairól technikaira váltott.

Az ügyek többsége 2012 folyamán már valamilyen formában rendeződött, (például úgy, hogy a magyarországi választói regisztráció végül lekerült a napirendről, sokak szerint ebből újabb "ügy" lehetett volna). Legkésőbb Orbán Viktor mostani brüsszeli látogatására pedig a legnagyobb nyilvánosságot kapott korábbi probléma - médiatörvény - is (uniós szintű megítélésben és hivatalosan) rendeződött, miután az Európa Tanács főtitkára ilyen szellemű véleményt közölt.

Halványul a "magyar-kérdés"

A "magyar-kérdés" halványulásához, a magyar tényezők fokozatos átértékeléséhez emellett további tényezők is közrejátszottak. Ilyen egyebek között az, hogy a magyar vezetés az utóbbi időben több, meghatározó jelentőségű integrációs döntés idején - mint a fiskális paktum, vagy a bankfelügyelet - az egyetértő többséggel tartott, (még ha fenn is tartotta magának azt a jogot, hogy a következményeket csak a későbbiekben tekintse magára nézve kötelezőnek). Egy mind kiélezettebb brit külön út - és a helyenként ezzel kacérkodó cseh, esetenként svéd szimpátia és támogatás - mellett egy ilyen diplomácia egyértelműen az EU-integráció "fő áramába" (mainstream) sorolta Magyarországot.

Sokat számít, hogy több olyan magyar intézkedést, amelyet a maga idején csodálkozó felzúdulás kísért - nagy összegű válságadótól az energiaszektor visszavásárlásáig - idővel más országokban is kezdték alkalmazni, ami egyúttal fokozatosan kifogta a szelet a magyar lépéseket ért bírálatok vitorlájából. (Újabban például Angliából is egyre többször hallani, hogy hiba volt a villamosenergia-szolgáltatást privatizálni (és a franciáknak eladni), mert ez nem a szolgáltatás minőségének a javítását eredményezte, hanem a franciaországinál magasabb villamosenergia-árakat. Más kérdés - mutatnak rá mások -, hogy Angliában megvan a netán visszavásárolt hálózat üzemeltetéséhez szükséges tőkeerő is. De ez már egy másik témakör.)

Magyar virtus

Fontos tényező az is, hogy értesülések szerint, a hazai kitűzött házi feladatok letudása után a magyar politikai vezetés kezd a korábbiaknál érezhetőbb mértékben partnerei felé jobban nyitott lenni. ("Az első két évben sisakrostélyt letolva törtettek előre, és nem értek rá külön magyarázkodni is. Most láthatóan kezdik felemelni a rostélyt, és arra is szentelnek időt, hogy például egy-egy döntés előtt előzetesen is egyeztessenek" - jellemezte a változást egyik forrás).

Pozitív visszajelzésre lelt az is, ami elmaradt: hogy ugyanis korábban sokszor úgy érezték Brüsszelben, egyfajta "kettős beszéd" jellemezte helyenként a magyar politikai megszólalásokat, (más hangzott el Brüsszelben az EU-partnerek felé, és attól eltérő hangszerelésű nyilatkozatokról értesültek Budapestről). Többen észrevették, hogy ilyesmire az utóbbi időben már nem volt példa.

Végül, szinte mindenki kiemeli, hogy mára már több más "problematikus ország" is "megelőzte" Magyarországot a brüsszeli figyelem kivívásában. Az állandó, potenciális - és ezért felettébb idegesítő - válsággócnak számító Spanyolország és részben Olaszország mellett a mind több fejfájást okozó ciprusiakon, (vagy éppen bolgárokon, románokon) túl, a hirtelen meghatározó kihívássá vált Nagy-Britanniáig jó pár ország elég figyelmet leköt ahhoz, hogy az uniós megítélés szerint amúgy is láthatóan "normalizálódó" magyarokra túl sok időt már ne szenteljenek.

Magyarország lekerült a terítékről?

A "Miért?"-re tehát mindenekelőtt a fentiek adódnak válaszul. Arra a kérdésre viszont, hogy vajon a mostanra kialakult/kialakuló helyzet mennyiben tekinthető véglegesnek és "teljes rehabilitációnak", az eddigieknél is árnyaltabb választ lehet csak adni.

Bizottsági forrásokkal beszélve visszatérően azt a véleményt hallja az ember, hogy "Magyarország lekerült a terítékről", "Nem téma többé", "Van más fontosabb". Mindez azonban láthatóan nem jelenti automatikusan azt is, hogy mindazok, akik eddig bíráltak, most már biztosan nem fognak többé, miként arra sincs garancia, hogy mindez már lényegében borítékolja a túlzottdeficit-eljárásból való kikerülést. És azt se jelenti, hogy a magyar felet immár egyértelműen és teljes egészében besorolták a "másik oldalra", a kifejezetten integrációépítő, erősítő országok táborába. Ennél láthatóan kissé bonyolultabb a helyzet.

Az e tekintetben elsősorban érdekesnek számító Bizottság részéről annyi mondható el egyelőre bizonyosan, hogy Barroso "leadta" a magyar dossziét: az egy évvel ezelőtti "téma-koordináció" már nincs nála. Ennek részint oka a tetemes elfoglaltsága más ügyekkel. Ahogyan egy bizottsági forrás fogalmazott: "A hétéves keretköltségvetés elfogadásához, vagy a bankunió megteremtéséhez, (netán a brit problémához) képest relatíve kisebb súlyt reprezentál az eurózónában nem is tag Magyarország aktuális helyzete". Részint - és főként - ma már ő sem tekinti a magyar kérdést annyira problémás esetnek, mint korábban. Nem utolsó sorban pedig jól tudja, hogy segédei kellő éberséggel őrködnek: Kroes média-fronton, Viviane Reding alkotmányossági és emberi jogi vonatkozásban, Olli Rehn pedig gazdaságpolitikai tekintetben változatlanul szemmel tartja az országot, és feltétlen riasztanak, ha így látják jónak.

Biztosan aggályos?

Az utóbbi három biztost - valamennyi egyúttal alelnök is - nem véletlenül emeltük ki. Különösen a két hölgy láthatóan továbbra is aggályosnak érzi a magyar helyzetet és a magyar kormány politikáját. Kroes-nál korábban már írtunk arról, hogy máig élő tüskeként hordja azon meggyőződését, miszerint a magyar kormánnyal történt egyeztetései során - szerinte és állítólag - nem egészen ugyanazt ígérték neki, mint ami végül Magyarországon megvalósult. Emellett rendkívül mélyen gyökerező (nyugat-európai értelemben vett) liberális szemlélete szemüvegén át több magyarországi fejleményt finoman szólva aggodalmat keltőnek lát. Ehhez jön ráadásként, hogy ugyanakkor ő maga is konfliktust jól tűrő, ütközéstől nem félő (egyesek szerint a "gyors megoldás" érdekében néha kifejezetten kereső) személyiség. Kétségeinek mindenesetre legutóbb alig két hete - néhány nappal az Európa Tanács főtitkárának sokkal pozitívabb véleménye előtt - ismét hangot adott, midőn külön sajtóbeszélgetést szervezett a brüsszeli tudósítók körében meggyőződése hangoztatására.

A portál forrásai szerint magyar szempontból nem igazán jobb a helyzet Viviane Reding esetében sem. Az igazságügyért és egyebek között állampolgári jogokért felelős biztos-asszony közvetlen környezetében információink szerint több, Magyarországgal szemben kifejezetten negatív értelemben elfogult személy is dolgozik. Reding egyébként kitartóan lobbizik azért, hogy az igazságügyi teljesítményt emeljék be az Európai Szemeszterbe (információink szerint idén ősszel készül ez ügyben formális javaslattal előállni). Egyes vélemények szerint Magyarország ügye, mint afféle lakmuszpapír és igazolás ugyancsak kapóra jön neki.