Az eurózóna válságának kezelésére tett eddigi kísérletek, az ekörül kialakult iszapbirkózás semmit sem tett a probléma alapjainak megoldásáért: a térség gazdaságainak versenyképessége közti különbség nem csökkent. Ha a próbálkozást az eddigiekhez hasonlóan folytatják, akkor az övezet egyes tagországainak csődje a monetáris unió szétszakadáshoz vezethet - írja elemzésében Nouriel Roubini amerikai közgazdász professzor, aki azzal szerzett nevet magának, hogy 2006-ban megjósolta a 2008/09-es pénzügyi válság kirobbanását.

Nem az igazi ez az unió

Kapcsolódó

Az unió soha nem teljesítette teljesen azokat a követelményeket, amelyek egy valutaövezettől elvárhatók, a térség vezetői abban bíztak, hogy a hiányzó politikai közösséget, az egységes fiskális rendszert és árfolyampolitikát kiváltják a strukturális reformok, amelyek elvezetnek a tagországok termelékenységének és GDP-növekedésének konvergenciájához. Ezzel szemben a kamatok gyors közeledése, ami az euró bevezetését követte, paradox módon utat nyitott a fiskális politikák eltávolodásához. A periféria országainak notóriusan hanyag költségvetési politikáját elfedték az olyan jelenségek, mint például az ingatlanbuborékok kialakulása Spanyolországban, illetve Írországban. A strukturális reformokat jegelték, miközben a bérek termelékenységhez viszonyított aránya széttartott, és végeredményben a periféria versenyképessége romlott.

Eközben Európa politikai egyesítése megrekedt, a fiskális unió pedig jelentős EU szintű bevételeket és széles körű eurókötvény-kibocsátást feltételezne. Ha mégis beindulna a fiskális integráció, akkor a német adófizetők nem csupán saját országuk adósságát finanszíroznák, hanem a perifériaországokét is, amit biztos, hogy nem fogadnának el. Ugyanakkor az eurózóna országainak versenyképessége közti különbség csökkentése nélkül a bajban lévő országok adósságának finanszírozása vagy a hiteleik átütemezése csak stagnálásukhoz, s ezzel a probléma újratermelődéséhez vezet.

Mit lehet tenni?

A megoldási lehetőségek szűkösek. Az euró durván gyengülhet a dollárhoz képest, ami javítaná a perifériaországok versenyképességét, de egyben az import drágulásával meggyengítené a német külkereskedelmet és nem hozható közös nevezőre az Európai Központi Bank szigorú kamatpolitikájával, az infláció elleni kőkemény fellépésével. Elvileg nyitva áll a "német út", azaz a termelékenységet javító reformok a bérek növekedésének egyidejű féken tartásával, ami azért nem működik, mert időigényes. A németeknek több mint egy évtizedükbe telt versenyképességük helyreállítása, ám a periféria nem tud ilyen időhorizontban gondolkodni, az adósság csökkentéséhez már tegnap is késő volt a GDP-bővülésének felpörgetése.

A harmadik lehetőség a defláció kierőszakolása, ám ez jellemzően folyamatos recesszióval párosul. Argentína megpróbálta ezt az utat járni a rögzített dollárárfolyam bevezetésével, de három év elteltével - miután devizája egyre inkább felülértékeltté vált - feladta, felszabadította az árfolyamot és bejelentette a fizetésképtelenséget. Az ECB és az EU elképzelése a belső leértékelésről - ami azt jelenti, hogy a deviza leértékelődését, mivel az a közös európai pénz használata miatt nem jöhet szóba, a jövedelmek drasztikus csökkenésével pótolják -, nem működik addig, amíg a szükséges fiskális megszorítások miatt csökken a GDP.

Csak a kilépés a megoldás?

Miután ez a három lehetőség kiesik, nem marad más út a perifériaországok gazdasági növekedésének serkentésére és versenyképességük javítására, mint hogy elhagyják az eurózónát, visszatérnek saját devizájukhoz, amit azonnal nominálisan és reálértékben leértékelnek. Minden feltörekvő ország, amelyben pénzügyi válság alakult ki, ebben a sorban járta be a kilábalás útját. Ez persze ma elképzelhetetlen, mivel az érintett országok kilépése óriási kereskedelmi veszteséget okozna a maradék eurózónának, részben a reálleértékelődés, részben a hiteleken, a befektetéseken elszenvedett tőkeveszteség miatt. Ugyanez történt Argentína dolláradósságával miután az ország megszüntette a kötött árfolyamot. Ugyanakkor a ma elképzelhetetlen forgatókönyvek öt év múlva már megvalósulhatnak, különösen akkor, ha több perifériaország gazdasága stagnálásba merevedik.