Nem tudta megismételni elődje, Margeret Thatcher konzervatív brit kormányfő nyolcvanas években vívott harcát David Cameron - állítja a Financial Times tárcaírója, Quentin Peel. Thatcher kérlelhetetlenül küzdött annak érdekben, hogy Nagy-Britannia visszakapja uniós befizetései egy részét. Makacssága egyszerre váltott ki elkeseredést és gunyoros tréfálkozást, ám egyben csodálatot is keltett ellenfeleiben. Végül sikerült megbénítania az EU döntéshozatalát, és elérte a célját.

Cameron hasonló elszántsággal vetette bele magát abba a csatába, amelyben el akarta érni, hogy ne Jean-Claude Juncker korábbi luxemburgi miniszterelnököt, veterán Európa-politikust jelöljék az uniós tagállamok vezetői az Európai Bizottság élére. A borítékolható vereség előtt megállapítható: nem számolt azzal, hogy a kelet-közép-európai országokkal kibővült EU-ban eleve nem számíthatott olyan megértésre, mint híres elődje.

Fantomháború

A legérthetetlenebb eleme Cameron kampányának az volt, hogy - a brit média támogatásával - megpróbálta démonizálni a szelíd természetű Junckert, ahelyett kifogásainak politikai tartalmi elemeire koncentrált volna. Ezzel még a korábban vele tartó politikusokat, Fredrik Reinfeldt svéd és Mark Rutte holland kormányfőt is maga ellen fordította, nem beszélve az egy ideig ingadozó Angela Merkel német kancellárról. Csak a "szeszélyes" Orbán Viktor magyar miniszterelnök maradt mellette szövetségesként.

Az ember ellen támadt ahelyett, hogy a labdával játszott volna, amiben benne volt a bukás lehetősége - mondta a Guardiannak egy veterán brit Európa-politikus. Ennek jegyében a kormány kommunikációs gurui elkötelezett federalistának állították be Junckert, amiben partnerük volt az egész brit média. Eközben meg sem próbálták megmagyarázni ennek a minősítésnek az értelmét. A brit kormányfő reformokat sürget az EU-ban, ám hogy ez alatt mit ért, az szintén homályban marad.

Ellentétes hatás

Az igazság az, hogy Juncker nem vitatja a nemzetállamok kulcsszerepét az uniós döntéshozatalban. Egyik legutóbbi nyilatkozata szerint a választók nemzeti kormányaikat hatalmazták fel arra, hogy a nevükben eljárjanak európai szinten is. Határozottan kijelentette, hogy nem hisz az európai egyesült államok ideájában. Ugyanakkor nem szereti, ha a tagállamok, különösen a nagyhatalmak megkerülik az európai intézményeket, ha háttéralkukkal helyettesítik a közös, intézményes döntéshozatalt.

Ennek tükrében érthető meg, miért ért el ellentétes hatást Cameron harca Juncker ellen. Minél személyesebbé váltak a támadásai, annál bizalmatlanabbá váltak vele szemben európai kollégái, és annál jobbak lettek a luxemburgi politikus megválasztásának esélyei. Az uniós vezetők egyre inkább úgy látták, hogy a nemzetállamok szuverenitásának helyreállítását célzó törekvései öncélúak. Azzal a fenyegetéssel, hogy Juncker megválasztásával nő Nagy-Britannia kilépésének esélye az EU-ból, nagyot rontott helyzetén. Erősen túlértékelte saját lehetőségeit, amivel olyan hibát vétett, amit Thatcher soha nem követett volna el.