Spanyolországban a helyi választásokon előretörtek a megszorításokat elutasító politikai erők, Lengyelország euroszkeptikus elnököt választott. Ez a két fejlemény, az uniós kapcsok lazulása elvileg David Cameron brit kormányfő kezére játszhat, aki éppen a napokban indult európai körútra, hogy megszerezze néhány befolyásos ország támogatását az EU átalakítását célzó reformkezdeményezéseihez - kezdi uniós elemzését a The Spectator című, közel két évszázados múltra visszatekintő konzervatív lapban John O'Sullivan.

Egyelőre azonban még várnia kell arra, hogy ez a két állam a brit törekvések támogatója legyen. Mindkét országban ősszel lesznek választások, addig egymás mellett fognak tevékenykedni az EU-val szemben kifogásokat megfogalmazó új vezetők és a két ország uniópárti kormánya. Ezért ha brit miniszterelnök olyan szövetségesre vágyik, aki már tegnaptól hasonló igényekkel lép fel, mint ő, akkor magyar kollégájához, Orbán Viktorhoz fordulhat. Az utóbbi "nemzeti konzervatív" kormánya a kevés nyíltan euroszkeptikus uniós kormány egyike.

Különbségek, hasonlóságok

A magyar euroszkeptikusság persze lényegesen különbözik a brittől. Magyarország az EU-csatlakozáskor vállalata, hogy egyszer majd belép az eurózónába is. A jelenlegi budapesti kormány sajátos kétarcúságot képvisel: elfogadja a nagy anyagi támogatást az EU-tól, miközben határozottan ellenzi Brüsszel föderalista elképzeléseit. Az utóbbi legfeljebb néhány év múlva erősödhet meg, amikor elapadnak a nyugatról érkező pénzfolyók.

Végül, de nem utolsósorban Budapest osztja ugyan brit euroszkeptikusok Brüsszel-ellenességét, ám nem szándékozik kiléptetni az országot az EU-ból, azaz nem törekszik a Brexit mintájára a Hexitre.

Ehelyett próbálja visszaszerezni a döntési jogköröket az uniótól nemzeti hatáskörbe. Ez az, ami a The Spectator szerzője szerint elvileg közel hozhatja egymáshoz Orbánt, illetve Cameron mérsékelt euroszkepticizmusát. Budapesten olyan hírek terjednek, amelyek szerint a két politikus kölcsönös bizalmat épített ki egymás iránt, amikor tavaly ősszel ellenezték Jean-Claude Juncker megválasztását az Európai Bizottság elnökének.

Hidat verhetnek

Ami különösen hasznos partnerré teheti Magyarországot az az, hogy az Orbán-kormány fő európai patrónusa az EU-föderalizmus fő szószólója, Angela Merkel német kancellár, illetve a berlini kormány. A CDU/CSU pártszövetség és az Európai Néppárt (EPP) folyamatos védelmet nyújt a magyar kormánypártnak, a Fidesznek az eurokratákkal és az Európai Parlament szocialista frakciójával szemben. A bajor CDU és az EPP vezetői egyértelmű támogatást adtak a tavalyi parlamenti, EP- és önkormányzati választásokon a Fidesznek annak ellenére, hogy az uniós zászló nem igazán jelent meg a kormánypárt rendezvényein.

Ez a különleges kapcsolat tartja életben Orbánt és a Fideszt az európai politikában. Ebből fakadóan a magyar miniszterelnök az európai reformokról szóló vitában szót érthet Európa két egymást méregető nagyhatalmával. Szimpátiái Londonhoz, érdekei Berlinhez kötik. Szüksége van mindkét fél bizalmára és mind a reformok támogatói, mind ellenzői erősen figyelni fogják reakcióit. (A változásokhoz ugyanis szükség lenne az összes EU-tagállam szavazatára, és a magyar igen vagy nem talán a legnehezebben kiszámítható ebben a játékban - a szerk.)

Eltúlzott negatív imázs

Orbánnak nagyon is szüksége van erre a figyelemre, mert külföldi imázsa a nyugati világban meglehetősen negatív. A The Spectator szerzője szerint eltúlzottan kemény jelzőket kap - ezek között a legutolsó Juncker félig viccesnek, félig komolynak szánt, elhíresült "diktátor" beszólása volt a múlt heti EU-csúcson. O'Sullivan - jelezve, hogy az állami támogatást is élvező budapesti Danube Institute munkatársa - felsorolja az 2010 után kialakult rendszer mellett és ellen felhozható érveket.

Felhívja a figyelmet arra, hogy a rezsim támogatói okos nemzeti gazdaságpolitikaként tartják számon a kormány ismert intézkedéseit a bankok megadóztatásától az IMF kiszorításáig, és ha vonakodva is, de végül a piacok is belenyugodtak ezekbe a lépésekbe. Szerinte az a veszély, hogy ha egy politikus egyszer legyűrte a piacokat, akkor azt hiheti, hogy övé a világ. Magyarország kis ország, szerény hazai tőkével, ezért igen nagy kockázatot vállal azzal, hogy elidegeníti magától a külföldi befektetéseket.

Szerény célok

A brit-magyar együttműködés gyenge pontja lehet az Európán belüli munkaerő-vándorlás kérdése, amelyben London korlátozásokat akar, Budapest viszont ragaszkodik a jelenlegi szabadsághoz. A kívülről érkező bevándorlókkal kapcsolatban már közelebb állnak egymáshoz a felek. Felléphetnek közösen a nemzeti hatáskörbe tartozó döntések bővítéséért, illetve azért, hogy a közös európai valutát használó országokra vonatozóan elfogadott szabályok a többi EU-tagállamra csak a hozzájárulásukkal legyenek érvényesek. Szerény célok, de az utóbbi fontos, hiszen Németország a Brexit lehetőségének árnyékában szorosabbra akarja vonni az eurótagországok összefonódását.

Önpusztító politika?

O'Sullivan összességében úgy látja, hogy Berlin a kialakult politikai keretek fenntartásában, azaz a politikai változások elkerülésében érdekelt Európán belül és a kontinens környezetében - például Ukrajnában - is. Ezért a változatlanságért magas árat kell fizetni. Emiatt ragadt be magas szinten, 10-20 százalékon a munkanélküliség a dél-európai országokban, és emiatt kellett óriási - visszafizethetetlen - kölcsönöket nyújtani az észak-európai országok adófizetőinek pénzéből főként a görögöknek. És ezek a problémák megoldhatatlannak látszanak.

David Cameron meglepte Európát azzal, hogy egyelőre visszafogott követelésekkel állt elő. Nem erőlteti az uniós alapszerződés - borzasztóan macerás - megváltoztatását, vagy széles jogkörök visszaadását Londonnak, vagy a stagnáló európai gazdaság felrázását piaci reformokkal. Kérdés, hogy ilyen szerény célok eléréséhez szüksége van-e szövetségesekre, így Orbán támogatására?

A változatlan európai politikai státus quo fenntartása határozza meg a folyamatokat, ami politikai és gazdasági válságokhoz, illetve a meglévő keretek fenntartását támogató erők választási vereségéhez vezet. Ezért nem igazán nevezhető sikeresnek - véli a The Spectator cikkírója.