Mi lehet az az egy-két szó, amellyel össze lehetne foglalni azokat a folyamatokat, amelyek a világpolitikában és a világgazdaságban végbementek 2014-ben? - teszi fel a kérdést a Financial Times (FT) szakírója, Philip Stephens. Ha csak egyetlen egy jelzőt használhatnánk, akkor a Stephens a megosztottságra szavazna. Ha kettőt, akkor erre és az identitásra.

A régi világrend szilánkokra hasadása a leglátványosabban és egyben legbrutálisabban a Közel-Keleten jelentkezik. Az iraki, a líbiai és a szír állam hajszál híján széthullott. Az egy évszázaddal ezelőtt meghúzott államhatárokat valószínűleg soha többé nem lehet visszaállítani. Ezeket az országokat nem lehet újra teljesen működőképessé tenni.

Hat éve kezdődött

Az arab világ szektás harcai azonban csak példái a világ egészét átható szétaprózódásnak. A hidegháború utáni világrend alapelve úgy szólt, hogy a globális gazdasági integráció egymásra utalttá teszi az országokat, s ezzel politikai együttműködésre készteti a kormányokat. A nemzetek így közelebb kerülnek egymáshoz. Most azonban, a hidegháborút követő időszakot követő újabb korszakban azt láthatjuk, hogy az emberek a gazdasági és politikai nacionalizmusban keresnek iránytűt maguknak, ami széttartó pályára löki a világ országait, etnikumait.

A pénzpiacok töredezését a 2008-as pénzügyi válság alapozta meg. Ennek nyomán számos bank részleges vagy teljes állami tulajdonba került, mivel a kormányok a nagyobb baj, a gazdaság egészét megrengető bankcsődök elkerülése érdekében kénytelenek voltak kifizetni mások adósságát. Sok esetben olyan behajthatatlan tartozásokat, amelyeket más országok hitelfelvevői okoztak tőlük messze lévő pénzintézeteknek. Nem csoda, hogy az államok új szabályok bevezetésével igyekeznek elejét venni annak a szabad hiteláramlásnak, amely a válság előtti időszakot jellemezte.

Gyanakvás és legyintés

Még a világot behálózó internetet sem kíméli fragmentáció. Elfogadható vagy elfogadhatatlan, politikai vagy gazdasági (adózási) indokokkal a kormányok gátakkal akadályozzák, vagy legalábbis terelgetik az interneten folyó kommunikációt. Minimális céljuk, hogy osztozzanak az internetnek köszönhetően elérhető hatalmas profitokból a Szilícium-völgy jól ismert, multivá nőtt egykori szimpatikus kezdő vállalkozásaival.

A kereskedelemben az szabadkereskedelmi övezetek létrejöttéhez vezető többoldalú megállapodások helyét újra átveszik a kétoldalú kapcsolatok és a regionális megállapodások. Kína, India és más emelkedőben lévő feltörekvő országok irigyen óvják nemzeti szuverenitásukat, miközben az USA nem képes, és részben nem is érdekelt abban, hogy érvényesítse a szabadpiac és a liberális demokrácia szabályait, amelyek a hidegháború után univerzálisnak tűntek.

A pekingi vezetés a nemzetközi szervezeteket - élükön az IMF-fel - a nyugati világhegemónia fenntartására szolgáló eszközöknek tekinti. Washington eközben nem hajlandó növelni pénzügyi hozzájárulását a Valutaalap tőkéjéhez, ami alapot adhatna ahhoz, hogy a szervezeten keresztül egységes elvek alapján próbálja egy mederben tartani a világ folyamatait.

Durr bele

A legváratlanabb húzással Vlagyimir Putyin orosz államfő állt elő 2014-ben: egyetlen mozdulattal félresöpörte azt az 1990-es években kialakult feltételezést, miszerint a világ országai többé-kevésbé azonos alapértékeken osztoznak. Oroszország bekebelezte a Krímet és elküldte kis zöld emberkéit Délkelet-Ukrajnába harcolni az oroszbarát szeparatisták oldalán, amivel darabokra tépte a határok sérthetetlenségéről szóló háború utáni európai megállapodást.

Putyin ugyan nagy árat fizetett a sokkért, amit okozott, mivel az európai és amerikai szankciók, illetve az olajár zuhanása a csőd szélére sodorta országát. Ez az azonban nem jelenti azt, hogy manapság sokat hallanánk a szabad és egységes Európáról. A EU ugyanis megint csak megosztott az agresszióra adandó válasz ügyében. Az Angela Merkel kancellár vezette Németország és társai úgy vélik, hogy a nemzetközi jog védelme megér némi áldozatot, míg Matteo Renzi olasz kormányfő és társai a nemzeti gazdasági önérdek elsőbbségére hivatkozva puhítanák az uniós szankciókat.

Lefagyott az Európa-projekt

A szolidaritás nem éppen a legnépszerűbb fogalom manapság Európában. A gazdasági-politikai integráció, amely a francia-német megbékéléssel vette kezdetét, lefagyott. A demokratikus európai vezetők nyomában minden országban populista népvezérek loholnak, Marie Le Pentől, a francia Nemzeti Front első emberétől Nigel Frange-ig, a brit függetlenségi párt, az Ukip vezetőjéig.

Brüsszelt szerte a kontinensen a fékevesztett bevándorlás és az ellenőrizetlen kapitalizmus trójai falovának látják. Az euró bevezetése nem késztette alkalmazkodásra a közös valuta használatában osztozó államokat. Nemzeti érdekeiknek annak ellenére feltétlen elsőbbséget adnak, hogy két évvel ezelőtt majdnem összeomlott az egész projekt. Az közös európai valuta a rendszer szintű kohéziót kikényszerítő eszköz és az eurózna széthullásához vezető kudarcos kísérlet lehetősége között a senki földjére került.

Zsigeri nacionalizmus

A kormányok a választók nyomására verik a mellüket, hogy egyedül is meg tudják oldani a problémákat. Félnek bevallani, hogy a globalizáció oly mértékben összeolvasztotta a világot, hogy immáron lehetetlen kivonni ebből az egyes országok gazdasági függetlenségét. A legveszélyesebb eredője ennek az ellentmondásnak, az a zsigeri nacionalizmus, amelyet számos vezető képvisel.

Egyikük Putyin, aki az orosz ajkú lakosság védelmezőjének szerepében tetszelegve avatkozik bele a volt szovjet tagköztársaságok életébe, több zombiállamot is létrehozva. Nem maradnak adósok ezzel a viselkedéssel a kínai vezetők sem, akik területi követelésekkel lépnek fel a Csendes-óceán nyugati medencéjében. És ebbe a sorba illik a magát Európa egyik erős emberének képzelő Orbán Viktor magyar miniszterelnök is.

Instabilitás

A zsigeri nacionalizmus vezet el az idei évet jellemző másik fogalom, az identitás, azaz az identitáspolitika fontosságának hangsúlyozásához. A siíta és szunnita muzulmánok, vagy a kurdok szinte törzsi lojalitása, a skót vagy a katalán nemzettudat, az orosz vagy kínai nacionalizmus olyan politikaformáló erők, amelyek ide-odabillegnek a legitim önmeghatározás és a destruktív megosztottságot okozó identitás határán.

A megosztottság és az identitás így erősítik egymást egy olyan világtársadalomban, amely, úgy tűnik, csak a lehetőséget keresi arra, hogy szilánkjaira hulljon. Nem igazán örömteli perspektíva, miután egyetlen dolog van, amit biztosan tudhatunk ezzel a fajta új világrenddel kapcsolatban: nem hoz stabilitást. Érdekes üzenet ez ilyenkor, karácsony tájékán.