Görögország helyzete egyszerűnek tűnik. Egy csomó pénzzel tartozik az EU-nak és az IMF-nek, amit egyre nehezebben törleszt. Ha eljut oda, hogy nem fizet időben, akkor nem kap újabb hitelt. A görögöknek tehát látszólag a következőt kell mérlegelniük: vagy időben törlesztenek, és akkor kapnak új forrást, vagy nem fizetnek, és akkor minden további forrástól elesnek.

Valójában nem ilyen egyértelmű a helyzet. Nem világos, hogy ha Görögország nem akar fizetni, akkor tényleg elesik-e a további forrásoktól - latolgatja a MarketWatch oldalán megjelent véleménycikk szerzője, George Friedman, aki egy globális stratégiai elemzéseket és előrejelzéseket készítő vállalat, a Strarfor elnöke.

Először is a hitelezők blöffölhetnek (azzal, hogy a hitelforrások elzárásával fenyegetnek), ahogy ezt a múltban is tették. Másrészt kérdés, hogy ha mégis adnak pénzt, akkor az megoldja-e Görögország tényleges problémáját, nevezetesen, hogy nem képes visszafizetni adósságát.

Szemeteket Magyarországra vessétek!

A jobb érthetőség kedvéért Friedman Magyarország példáját hozza fel. Magyarországon súlyos gondot okozott a forint leértékelődése miatt visszafizethetetlenné vált devizahitelek ügye. A budapesti kormány úgy oldotta meg ez a problémát, hogy egyszerűen közölte a hitelező bankokkal: az adósok forintban fogják visszafizet tartozásukat. A magyarországi bankok lenyelték ezt a megoldást, az EU morgott ugyan, de végül szintén beadta a derekát.

Friedman szerint Görögországnak hasonló útra kéne lépnie. Az athéni jegybanknak újra el kellene kezdenie drachmát kibocsátani, a kormánynak pedig egyszerűen be kellene jelentenie, hogy adósságát drachmában fogja törleszteni. Ehhez kellene viszonyulniuk hitelezőinek, a többi eurótagállamnak és az IMF-nek.

Eldönthetnék, hogy lenyelik az ebből fakadó veszteséget - a kölcsönöket ugyanis euróban adták, és kérdés, hogy a drachma, ami visszakapnának mennyit érne. Ha nem tetszenek a feltételek, kilökhetnék a görögöket az eurózónából - mint ahogy a magyar bankok is visszautasíthatták volna a forintosítást, ha például nem kaptak volna kedvező árfolyamon devizát a jegybanktól az ügyfeleik nevében felvett devizahitelek törlesztéséhez.

Kisebb rossz

Vannak azonban érvek amellett, hogy az euróországoknak érdemesebb lenne lenyelniük az egyszeri veszteséget. Így megszabadulhatnának a behajthatatlan görög adóssággal kapcsolatos végeláthatatlan és borítékolhatóan eredménytelen vesződségtől. (Ugyanez lehetett a magyar bankok tulajdonosianak fejében is, amikor belementek a budapesti kormány némi cukorkával megédesített diktátumának elfogadásába: végre megszabadultak a behajthatatlan devizahitelektől - a szerk.)

Görögország most hiteltörlesztéstől hiteltörlesztésig manőverezik a német kormány és IMF nyomása alatt, miközben nem képes normálisan működni, ami belpolitikai instablitáshoz vezet és végső soron az politikai extremizmus előretöréséhez vezethet.

Friedman megemlíti azt a morális érvelést, amelyet Görögországgal kapcsolatban gyakran felhoznak, miszerint ha a hitelezők engednek Görögországnak, akkor más eurótagállamok is hasonló engedményeket akarnak majd, ami viszont az egész rendszert megingathatná: nagyobb eurótagállamok hiteleinek elengedése ugyanis aláásná az eurózóna pénzügyi rendszerét, míg a görögök kimentését még kibírnák.

Nem az euró a fő kérdés

És Friedman itt jut el az eurózóna jövőjének fő kérdéséhez, az európai szabadkereskedelmi zóna működéséhez. Az európai integráció arra a feltételezésre épül, hogy a szabadkereskedelem minden tagországnak hasznos. Ha ez nem igaz, vagy nem mindig igaz, az megkérdőjelezi az EU alapját.

Az elemző szerint ezzel bizony bajok vannak. A szabadkereskedelem hasznosságáról szóló klasszikus közgazdasági elmélet szerint a nemzetek úgynevezett komparatív előnyeik - azaz másokkal szemben élvezett gazdasági előnyeik - kihasználásával maximalizálhathatják a kereskedelemből fakadó lehetőségeiket. Más szóval azt exportálják, amit a leghatékonyabban tudnak gyártani és azt importálják, amit mások termelnek hatékonyabban náluk.

Friedman szerint ezzel az a probléma, hogy a fejletlenebb országoknak sok időre, akár generációkra lehet szükségük ahhoz, hogy kitapasztalják miben a legjobbak, és kiépítsék erre alapuló gazdaságukat. Németország, amely előbbre jár ebben, mint mások, hamarabb eljutott erre a szintre, mint Görögország. Így az a helyzet alakulhat ki, hogy képes lenne ugyan a komparatív előnyök alapján szabadkereskedelmet folytatni a fejletlenebb görögökkel, ám azok nem állnak készen erre. Ezért a német gazdaságnak valahogyan meg kell szereznie azokat az árukat és szolgáltatásokat, amelyeket ideális esetben, ha a görög gazdaság vele azonos fejlettségi szinten lenne, görög szállítóktól vásárolna meg. Vagy kiépíti ezek előállítására saját kapacitásait vagy másoktól vásárol, amivel viszont tartósítósan - vagy esetleg örökre - a partvonalra szorítja Görögországot.

A nagyság átka?

Ráadásul Friedman szerint Németország az elmúlt időszakban nem az előbbieknek megfeleő ideális stratégiát követte, nem arra törekedett, hogy elsősorban komparatív előnyeit fejlessze, amivel erősítheti a szabadkereskedelem alapjait, hanem saját jólétének fokozására koncentrált. Ennek az lett az eredménye, hogy gazdasága gyorsabban nőtt, mint más európai ország gazdasága, fölénybe került velük szemben, ami hozzájárult politikai stabilitásának megerősítéséhez is.

Sajátos módon most mégis a szabadkereskedelem helyzete okozza a legnagyobb fejtörést a németeknek. Exportjuk fele az EU szabadkereskedelmi zónájában talál vevőkre, ezért bármely más országnál nagyobb szükségük van erre az övezetre. Az elemző ezzel magyarázza, hogy Németország nem a görög euró végétől tart a leginkább, hanem attól, hogy az uniós tagországok - vagy az elemzés fókuszában álló Görögország - mindenféle adóintézkedésekkel, kedvezményekkel elkezdenek védővonalakat húzni gazdaságaik köré - abban a reményben, hogy a védelem alatt gyorsabban fejlődhetnek -, azaz de facto részben visszahozzák a védővámokat.

A legnagyobb gond azonban az, hogy ha az EU európai szabadkereskedem védelmére hivatkozva ellenáll ennek a folyamatnak, akkor például a gyenge görög gazdaság és társadalom összerogy a rá nehezedő terhek allatt, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. Friedman szerint mindez bizonyítja, hogy a szabadkereskedelem lehet csodálatos vagy rémes a körülményektől függően, és néha akár mindkettő egyszerre.