A 2008 óta tartó válság alkalmával a currency war, vagyis devizaháború kifejezést a brazil pénzügyminiszter használta először 2010 tavaszán, és a kifejezéssel a fejlett országok jegybankjait vádolta. A kritika célpontja a rendkívül expanzív monetáris politika, mely "olcsó pénzzel" árasztja el a világot, így az a magasabb hozamok reményében a fejlődő országokba áramlik, az ottani devizákat állandó felértékelődési nyomás alatt tartva rontja az exportlehetőségeket és vele a növekedési kilátásokat. A devizaháború témája kicsit elült 2010-et követően, hisz a 2008−2009-es mélyrepülésből a fejlődő országok egész erős visszapattanást mutattak, így időlegesen enyhültek a növekedési félelmek. Majd 2011-ben újra erőteljes lassulás kezdődött, melyet a fejlődő országok jegybankjai sok esetben kamatvágásokkal próbáltak enyhíteni. A jelentősebb kamatvágások ellenére a növekedés nem igazán pörgött fel, viszont számos országban − így Brazíliában, Törökországban − az enyhébb monetáris kondíciók mellett romlani kezdtek az inflációs kilátások. A gyenge növekedés és a várható borúsabb inflációs pálya mellett a fejlett országokból ömlő tőke ismét egyre több problémát kezdett jelenteni, így újra előkerült a devizaháború problémája. A múlt hét végén Moszkvában tartott G20-as találkozón is központi téma volt az ügy.

A japánok kezdték újra

A vádaskodást kiváltó konkrét ok az új japán kormány által képviselt gazdaságpolitikai fordulat, mely a korábbi évek gyakorlatával szemben sokkal agresszívebben próbál szembeszállni a több éve húzódó deflációs és növekedési problémákkal. A több évtizedes japán szenvedést látva teljesen érthető az elszántság, jogosnak ítélhető az amerikai Fedhez hasonló kötvényvásárlási program felpörgetése, és az ellen sem lehet kifogást emelni, hogy a japán jegybank az eddigi egyszázalékos inflációs célját − a világ számos más jegybankjának gyakorlatához igazítva − két százalékra emeli. A japán bejelentések gyors jengyengüléshez vezettek, a japán deviza a dollárral szemben egy hónap leforgása alatt húsz százalék körül gyengült. A mozgás nagynak tűnhet, azonban érdemes megnézni, hogy a versenyképesség szempontjából fontos reálárfolyam hogyan alakult a válság kezdete óta. Az adatok ugyanis azt mutatják, hogy a mostani mozgások ellenére 2007-es bázishoz viszonyítva a dollárhoz vagy az euróhoz hasonlítva még mindig a jen értékelődött fel a legjobban. Hosszabb távra kitekintve pedig érdemes megnézni, hogy az 1985-ös Plaza Egyezmény óta milyen brutális mértékben erősödött a jen, a mostani megugrás egyszerűen eltörpül ahhoz képest.

A jen gyengülése azonnal éreztette hatását az ázsiai régióban. A több hónapja trendszerű erősödésben lévő régiós devizák, a koreai von vagy a maláj ringgit azonnal nagyot gyengültek, hisz ezen exportvezérelt gazdasági növekedést folytató országok számára nagy hátrány, ha egy régiós versenytársuk árfolyam-leértékelésből adódóan hirtelen nagyobb versenyelőnyre tesz szert. Latin-Amerikából felerősödtek a kritikus hangok, hisz az ottani országok attól félnek, hogy az újabb jenlikviditási hullám ismét erősödő pályára küldi a devizájukat. Európában is aggodalmat váltottak ki a japán fejlemények, elsősorban Németország emelt szót a jen gyengülése ellen, hisz az árfolyamváltozás rendkívül érzékenyen érinti a német autóipart.

Veszélyes elegy alakult ki

Mint általában a valódi háborúk esetében, a devizaháború alkalmával is azt látjuk, hogy gyorsan megindul az egymásra mutogatás és a vádaskodás, hogy ki kezdte az egészet. Az sem véletlen, hogy a fegyverekkel vívott háborúkhoz hasonlóan ez az egész történet akkor kerül reflektorfénybe, amikor az egész világon gyenge a gazdasági növekedés és fájdalmasan magas a munkanélküliség.

A világon jelenleg számos fejlett ország szenved abban a Magyarországon is tapasztalható problémában, hogy az állam és a magánszektor, a háztartások és a vállalatok egyszerre próbálják meg leépíteni az elmúlt évek során felhalmozott adósságukat. A párhuzamos takarékoskodás, megszorítás értelemszerűen rendkívül gyenge növekedést eredményez, amelyen a hagyományos monetáris politikai eszköz, a kamatvágás sem tud segíteni. A gyenge belső kereslet mellett érthetően a magasabb növekedést részben az export élénkítésével szeretnék elérni, amit a gyengébb deviza versenyképesség-növelő hatásától remélnek a döntéshozók. A devizaháborúk kialakulásához tehát egy olyan elegyre van szükség, amelyet az általánosan gyenge növekedés és a hagyományos monetáris politikai eszközök hatástalansága jellemez. A mai világgazdasági helyzet tökéletesen megfelel e kritériumoknak.

Visszaüt a protekcionizmus

Fontos kérdés, hogy a leértékeléssel elérhető-e valódi előny. A devizaleértékelés mindig egy relatív dolog, hisz egy adott deviza csak egy másik devizához tud leértékelődni, ebből következően ami az egyik országnak leértékelődés, az a másiknak felértékelődés, azaz zéró összegű játszmáról beszélünk, ahol − mint minden háborúban − vannak vesztesek és nyertesek. A leértékelési verseny tehát "beggar thy neighbour policy", vagyis csak a szomszédod kárára tudsz előnyt szerezni. Sajnos az igazi háborúkhoz hasonlóan általában az aggregát hatás is inkább negatív, a kölcsönös függés miatt. Az eldurvuló devizaháború protekcionizmushoz, a nemzetközi kereskedelmet korlátozó intézkedések alkalmazásához vezethet, melyek következményeként mindenki inkább rosszabbul jár.

Kép: Napi grafikonok

Nagyjából egy ilyen forgatókönyvet láthattunk az 1930-as években. A nagy válságot követően hasonló volt a helyzet, rendkívül gyenge növekedés, melyen a nulla közeli kamatok sem segítettek. Az árfolyam-leértékeléshez kapcsolódó vita akkoriban az aranystandard rendszeréből való kilépés körül forgott. Annak ellenére, hogy sok ország feladta a merev rögzítéses árfolyamrendszert és leértékelte devizáját, számos ország továbbra is ragaszkodott az aranystandardhoz, és inkább kereskedelmi és tőkekorlátozásokkal próbálták külkereskedelmi egyensúlyukat megőrizni. Ezek a korlátozások, kölcsönös megtorlások egyértelműen negatívan hatottak a globális növekedésre.

A szuperalacsony kamat kockázatos

Kérdés, hogy a múlt tapasztalatai milyen iránymutatást adnak a mostani problémák megoldásához. A harmincas évek válságánál fontos látni, hogy végül azon országokban sikerült beindítani a gazdasági növekedést és csökkenteni a munkanélküliséget, ahol minél hamarabb döntöttek az aranystandard feladásáról. Azt is meg kell említeni, hogy az úgynevezett vesztes országok, melyek devizája felértékelődött a kilépőkkel szemben, végül is mindenképpen profitáltak abból, hogy az aranystandardból kilépő országok esetében beindult a gazdasági növekedés. A helyzet ma is hasonló, hisz míg a harmincas években jó döntésnek bizonyult az aranystandard feladása, ma nehéz lenne vitatni, hogy a gyengélkedő japán vagy amerikai gazdaságra ráfér a támogató monetáris politika.

E politikának mindenképpen van egy olyan mellékhatása, hogy árfolyam-erősítő tőkeáramlást generál a fejlődő országok irányába, ami negatív lehet az ottani exportőrök számára, azonban azt is látni kell, hogy ez a politika általánosan élénkíti a növekedést, amelyből a fejlődő országok is profitálnak. A fejlett országok felől áramló tőke ráadásul nemcsak az árfolyamot erősíti, hanem olcsó finanszírozást is biztosít. Törökországban, Brazíliában, Csehországban − és lehet, hogy hamarosan Magyarországon is − rekordalacsony szintre csökken a jegybanki kamat, ami az egész hozamgörbét magával húzza lefelé. Ha különbséget kellene keresni a harmincas évekhez képest, akkor lehet, hogy az akkori helyzettel ellentétben ma néhány feltörekvő piaci országban már nincs is szükség ilyen alacsony kamatokra, ugyanis a gazdasági növekedésük éledezik, és így a szuperalacsony kamatkörnyezet inflációs kockázatokat rejthet magában.

A devizaháború életben tart minket

Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy egyelőre nem alakult ki káros értelemben vett devizaháború. A gyengélkedő fejlett országokban indokolt a támogató monetáris politika, mely többféle hatással van a feltörekvő országokra. Egyrészt jelentkezik a nem kívánt árfolyam-erősítő hatás, ugyanakkor a növekedés élénkítésén keresztül mindenki számára kedvezőbb környezetet teremt. Természetesen megvan a veszélye annak, hogy az összehangolatlan, egyéni lépések "bosszú jellegű" kereskedelmi vagy tőkekorlátozásokhoz vezetnek, ezért mindenképpen nagy szükség lenne valamilyen nemzetközi koordinációra. Magyarország helyzetével kapcsolatban arról is meg kell emlékeznünk, hogy a devizaháborúhoz köthető tőkeáramlás az alacsony állampapír-piaci kamatokon keresztül biztosítja az olcsóbb adósságfinanszírozást. A devizaháború paradox módon életben tart minket.

Bebesy Dániel, a Budapest Alapkezelő Zrt. portfóliómenedzsere