Business Talks '24

Üzleti konferencia

Ne maradjon le az év
üzleti konferenciájáról!

Szerezze be
jegyét most.

Másfél év sincs hátra a következő országgyűlési választásokig. A rendszerváltás óta eltelt időszak tapasztalata és a kétharmados parlamenti többséggel rendelkező második Orbán-kormány eddigi politikája alapján feltételezhető, hogy új eszközökkel készül hatalma megtartására. Kiindulópontom, hogy a Fidesz−KDNP pártszövetség 2010-ben elnyert kétharmados felhatalmazását új rendszerváltás meghirdetésére használta. Ennek keretében az elmúlt 20 év gazdaság- és társadalompolitikai alapzatát kezdte lebontani, hogy helyette valami mást építsen. E nagyszabású terv részletei, implicit céljai − sőt egyáltalán a léte − sem ismert a nagyközönség előtt, ezt próbálom meg pótolni.

Új rendszerváltás kell!

Magyarország − a többi visegrádi államhoz hasonlóan − a rendszerváltást követően a létező jóléti intézményeket nem törölte el maradéktalanul. A külföldi működőtőke beengedésében viszont a sokkterápiát és a szocialista ipar gyors leépítését elindító balti országok útját választotta. A kétezres évekre a magyar felzárkózási modell a határaihoz érkezett, a gazdaság teljesítménye a térségbeli országokhoz képest gyorsuló ütemben kezdett leszakadni. A korai magánosítás hatására az állam fejlesztéspolitikai ereje gyöngült, a privatizációból származó bevételek elapadtak, miközben az állami és magán-hitelfelhalmozásból finanszírozott fejlesztések kezelhetetlen pénzügyi helyzetet teremtettek. Magyarországon nem sikerült anticiklikus gazdaságpolitikával felkészülni a globális válságra, sőt egyértelművé vált, hogy csődközeli állapot bármikor újra kialakulhat.

Mindezek miatt a magát rendszerváltónak tekintő régi-új elit arra az elhatározásra juthatott, hogy a rendszerváltáskor választott út zsákutca. Az új cél az alapok átszabása lett, mégpedig a balti sokkterápiára sok elemében emlékeztető módon. Ennek lényege a makropénzügyi egyensúly elsődlegessége minden más társadalompolitikai célhoz képest. Az új cél 2010 májusától az lett, hogy az állam gazdaságpolitikai mozgásterét, intervenciós erejét, amennyire csak lehet, növelni kell. Ezt pedig elsősorban az adóssághelyzet és csak másodsorban a költségvetés rendezése segíti. Miután a magán-nyugdíjpénztári rendszer miatt a költségvetésből kieső bevételeket Brüsszellel nem sikerült az áht-deficit részeként elkönyveltetni, a kabinet már működése kezdetén arra kényszerült, hogy válasszon: vagy azonnali drasztikus megoldást talál az áht egyensúlyának megteremtésére, vagy a nyugdíjreformot fordítja vissza. A pénztári vagyon elkobzása pedig tetemes bevételt és mozgásteret hozott a költségvetésnek, a konfiskálás ideológiai alapját pedig az 1997-es nyugdíjreform kapcsán a külső nyomás emlegetése adta.

Az így szerzett költségvetési puffernek köszönhetően az alapok újbóli lefektetéséhez kiemelt szerepet első körben az adósságrendezés kapott, amelyhez három cél társult: a bruttó adósságállomány csökkentése, az adósságszerkezeten belül a devizaarány visszaszorítása, valamint a finanszírozó csoportok között a hazai megtakarítók szerepének erősítése. Az adósságrendezés vágyott hozadéka volt, hogy a kisebb árfolyamkitettség mellett rögtön nő a tér a valutaleértékelésen keresztüli versenyképesség-javulás előtt, a hazai megtakarítások becsatornázásával pedig stabilabb lábakra áll a hosszú távú finanszírozhatóság.

Kegyetlenül egyszerű a jövedelempolitika

Az adósságrendezéshez kapcsolódó három célt kell a jövedelempolitikának is támogatnia. Az alapelv: minden olyan társadalmi csoportnak, amely megtakarító vagy megtakarításra képes, javítani kell a jövedelmi helyzetén, így azok a hazai finanszírozás potenciális forrásává válhatnak. Miközben minden egyéb nem megtakarító csoportnak, amely külső forrásból (hitelből vagy költségvetési transzferekkel) tartja fenn fogyasztását, minimalizálnia kell kiadásait. Ez a logika magyarázza például, hogy a kormány hajlandó volt felvállalni azt a politikai kockázatot, hogy a 2013-as áht-deficit tartása érdekében inkább halasztotta el a pedagógus-életpályamodellt és megspórolt 75 milliárdot, mint hogy elhalasztotta volna a félszuperbruttó kivezetését, holott az utóbbi nagyjából 110 milliárd forintba kerül.

Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter a progresszív személyi jövedelemadózás felszámolásától a gazdasági növekedés beindulását várta (és várja ma is). Növekedést egyelőre nem generált a váltás, hiszen sem a fogyasztást, sem pedig a hazai beruházásokat jövedelempolitikai eszközökkel egy súlyosan eladósodott kis és nyitott gazdaságban nem lehet ösztönözni. Annál inkább segíti viszont a megtakarításra képes csoportok jövedelmi helyzetét. Márpedig a magasabb jövedelműek pluszjövedelmeiket elsősorban megtakarításként realizálják. Az utóbbi két évben jelentősen nőtt is a háztartási megtakarítások volumene, bár az szja kiengedése egyelőre még csak a nettó jövedelmi pozíció javulásában mutatkozik meg, mert a pluszforrásokat eddig részben elvitte a devizahitelek előtörlesztése. Szembetűnő, hogy tavaly majdnem 500 milliárd forint értékben nőtt a lakosság kezében lévő állampapír-állomány.

A magas jövedelműek mellett hagyományosan megtakarítanak a nyugdíjasok is, akik fogyasztási határhajlandósága eleve kisebb az országos átlagnál, így jövedelmük jelentős részét képesek visszaforgatni. Ebből következik, hogy az adósságfinanszírozás alapján determinált jövedelempolitika a nyugdíjak reálértékét sem sértheti, csak akkor, ha feltételezhető, hogy a jogosult a számára biztosított transzfert teljes egészében elfogyasztja. Az utóbbi leginkább a korai és a rokkantsági nyugdíjakra igaz...

Az állam kedvezményes kamatot kínál a finanszírozásért cserébe, így egyfelől kiszorító hatást tud gyakorolni a magánbankokkal szemben, gyengítve azok forrásszerzését, másfelől inflációnövelő fiskális politikát alkalmaz. Az utóbbi tompítja a büdzsé kamatterheit, csúcsra viszi a forgalmi adókulcsot, valamint a megcélzott választói csoportok magatartását a kívánt irányba tereli (az államkötvény-vásárláson reálhozam érhető el, így a hazai megtakarítóknak nem éri meg az országból kivinni pluszjövedelmüket). Ez a stratégia eddig alapvetően jól működött − igaz, a devizaadósok kimentése csak részben valósult meg, a magán és állami devizakitettség fokozatos csökkenésével ugyanis nő a kormány mozgástere az árfolyam-manipulációra.

A merkantilista modellhez kell az MNB is

Az árfolyam-leértékelésre képes jegybank és a belső fogyasztást hibernáló árpolitika jól megfér egymás mellett. A kormány másik hosszú távú célja ugyanis a versenyképesség szempontjából fontos reálárfolyam infláción keresztüli befolyásolása. Az exportőröknek kedvező gyengébb árfolyam ugyanis segít még nagyobb többletet előidézni a folyó fizetési mérlegben, így tetemes devizatartalék halmozódhat fel az országban. Mindez feltétele a korábban vázolt adósságstratégiának, egy további eszköz a nyomott bérszint. Az utóbbit két eszköz segíti: az inflációs politika eredményeként süllyedő pályára kerültek a reálbérek, míg a munkaerő-kínálat növelésére irányuló kormányzati erőfeszítések a nominális bérköveteléseket fogják vissza.

Közben a forintkibocsátással kiváltott lejáró devizaadóssághoz óriási mennyiségű, nem piacról származó devizaforrásra van szükség. Ezt középtávon a devizatartalékot kezelő jegybanktól tudja lehívni a kormány. Ilyen értelemben a magyar gazdaságpolitika a merkantilista modellhez szükséges hozzávalók mindegyikét ügyesen összefőzte: a lakossági fogyasztás befagyasztását, a felpörgő inflációt, a nyomott béreket és a piacon megújuló devizaigény fokozatos leépítését (így egy monetáris reform keretében később akár vissza lehet térni a csúszó leértékeléshez).

E stratégiából két dolog is következik. Egyrészt elengedhetetlen a "partneri viszony" a devizatartalékokat kezelő MNB-vel, másrészt az "belövi" és védi a gazdaság számára megfelelő nominálárfolyamot és inflációt. Az adósságstratégia legfontosabb feltétele tehát a forintpiac stabilitása, hiszen a devizaadósság forintból történő törlesztése, illetve a választási költségvetés hiányának finanszírozása miatt kínálati nyomás alá kerülhet a magyar deviza. Matolcsy éppen ezért azt várja a jegybanktól, hogy egy ilyen helyzetben teremtsen megfelelő − akár közvetlen − keresletet az államkötvények iránt és tartsa a költségvetés számára fenntartható pályán a hozamkörnyezetet.

Brüsszel ellenőrző szerepének csökkentéséhez sürgősen ki kell lépni a 2004 óta tartó túlzottdeficit-eljárásból, ezért a kormány az adósságstratégiával szinte egyenrangú prioritásként kezeli a költségvetési egyensúly mielőbbi megteremtését. Ha Budapest idén júniusra kikerül az eljárás alól, akkor működésbe léphet az egész modell.

Jöhet a korai privatizáció korrigálása

A kormány − a kritikák ellenére − körültekintően és jól behatárolható iparágakban lép fel a jövedelemelvonási igényével. E területek jellemzően a korai privatizáció első szereplői voltak, ahol − részben a költségvetési forrásigény miatt − rövid idő alatt veszítette el ellenőrző szerepét az állam, amelynek piaci helyét döntő többségében multinacionális vállalatok vették át. E területek jellemzően a gazdaság tőke- és beruházásigényes nem mobil ágazataihoz tartoznak, ilyen a távközlés, a pénzügyi és az energiaszektor. Mivel az Orbán-kabinet sosem szimpatizált a privatizációs örökségével, stratégiai cél lett a nemzetgazdasági szempontból fontos iparágak magánosításának visszafordítása.

Erre két eszközt talált. Az egyik a tulajdonhányad közvetlen visszavásárlása azon cégekben, amelyekkel egyéb gazdaságpolitikai tervei is vannak. Ilyen volt a Rába Nyrt. mellett a Mol Nyrt.-pakett kivásárlása a korábbi orosz tulajdonostól. A Mol szerepe különösen fontos lehet, ha egybeolvasztják az MVM Zrt.-vel, így létrejöhet egy, többségében állami tulajdonú új energetikai konglomerátum. E konglomerátumhoz kerülhetnek az E.Ontól megvásárlandó cégek is. A másik eszköz a tőkés elitcsere, amelyhez a külföldi szereplők "kivéreztetésére" van szükség. Mivel a megcélzott iparágakból − a magas tőke- és beruházási igény miatt − nem könnyű a kivonulás, sokat segít a szabályozás alakítása. Erre a legjobb példa a bankrendszer és a kiskereskedelem. Minkét területen érdemi a hazai tőketulajdon, de a piacot többségében a külföldi nagyvállalatok uralják. Ezért a korábbinál erőteljesebben számol − a hatalomhoz személyi kapcsolódásaiban is hűséges − nemzeti tőkés körökkel a kormány. Igaz, a kivéreztetéssel a kormány egyelőre csak súlyos károkat tudott okozni, amelyek látványosan csökkentik a gazdaság növekedési potenciálját.

A külföldi tulajdonú bankok kiesésével lehetőség nyílna arra, hogy az új feltételeket új szereplőkre szabják, akik kiemelt feladata a hazai (vállalati és lakossági) hitelpiac restaurálása lesz. Ez tőkeigényes feladat, a külföldi forrásbevonás nem spórolható meg. Az Orbán-kormány ugyanakkor nem a külföldi anyavállalatokon keresztüli finanszírozási modellben gondolkodik, hanem saját tulajdonú bankjai részben piaci, részben állami tőkeellátásában. E logikába illeszkedik a Takarékbank Zrt.-be való 40 százalékos állami bevásárlás is. A hazai érdekeltségű magánbankoknak (OTP Nyrt., FHB Nyrt.) is komoly szerep juthat a hitelpiacon, míg a fejlesztésekben és beruházásokban az MFB Zrt. és az Eximbank Zrt. lesz megkerülhetetlen szereplő.

A nyugdíjrendszer is beáll a sorba

Konklúzióként úgy vélem, a második Orbán-kormány bármiféle társadalompolitikai célt képes feláldozni a makrogazdasági egyensúly oltárán, mivel az ország kormányozhatóságának feltételét hosszabb távon ebben látja stabilabban biztosíthatónak. Ez a hozzáállás előbb-utóbb megmutatkozik olyan, szociálisan érzékeny területeken is, ahol a kritikusok egyelőre hiányolják a kabinet átfogó reformelképzeléseit. Ilyen lehet a nyugdíj, ahol a reformról még csak annyit tudni, hogy az új rendszer struktúrája két pilléren nyugodna. Valószínűleg lesz egy alanyi jogon járó alapnyugdíj, amely lényegében megtartja a jelenlegi felosztó-kirovó logikát, erős pénzügyi kontroll mellett, ez a legjobb esetben is a túlélésre lesz elég a jogosultnak. Emellett állami felügyelet alatt működik egy egyéni számlarendszer is, ahol viszont a különböző jövedelmi csoportok maguk gyűjthetik össze hosszú távú megtakarításaikat.