A távközlési adót nem a telefonáló emberek fizetik majd, hanem a szolgáltatást nyújtó telekommunikációs cégek; "ez most az ő adójuk, ez most az ő terhük" - jelentette ki a Fidesz szóvivője pénteki budapesti sajtótájékoztatóján, miután a parlament döntött a hívásonként és megkezdett percenként kétforintos telefonadó bevezetéséről.
A távközlési adó ügyfelekre hárítását firtató felvetésre Selmeczi Gabriella azt válaszolta: "Magyarországon van három társaság, amely szolgáltat. (...) Ha az egyik cég azt mondja nekem, hogy rám hárítja a telefonadót, akkor fogom magam, odébb állok, és egy másik társaságnál kötök szerződést".

Selmeczi Gabriella úgy tűnik, sosem hallott arról az alapvetésről, hogy így vagy úgy, de végül mindent a fogyasztók fizetnek meg. A jelek szerint nem hallott továbbá sem a flottaszerződésekről, sem pedig hűségidős szerződésekről. Ezeket - épp a Nemzeti Hírközlési Hatóság korábbi tájékoztatása szerint - nem lehet pusztán a telefonadóra hivatkozva minden esetben felmondani, különösen nem, ha a hűségidőt kedvezményes készülékvásárlás miatt kötötték ki. Az sem biztos, hogy nem lépnek egyszerre a szolgáltatók: a Telenor már jelezte, hogy áthárítja az adót, a többiek pedig felülvizsgálhatják álláspontjukat azután, hogy süket fülekre találtak alternatív javaslataik.

Kapcsolódó

A távközlési cégek az efféle adókat nagyjából háromféle módon kezelhetik: vagy nyereségükből kifizetve kedveznek ügyfeleiknek, vagy fejlesztésre, üzemeltetésre szánt pénzeiket csapolják meg az adó összegével, vagy pedig e kettőt elvetve közvetlenül érvényesítik áraikban, illetve ezeket persze kombinálhatják is. Az első változat például a Vodafone esetében aligha fog menni: Beck György korábbi közlése alapján ugyanis tudjuk, a cég teljes nyereségét elvitte tavaly a távközlési ágazati különadó, amit idén még ugyanúgy fizetni kell. A fejlesztési vagy működési költségek megcsapolása épp a Selmeczi által dicsért versenyre lehet negatív hatással, az ügyfél pedig nem lesz boldog attól, hogy egyelőre ugyan nem fizet percenként még két forintot, ám cserébe vacakabb szolgáltatást kap. Ráadásul a fejlesztések egy része több éves folyamat, amit nem lehet csak úgy egyik napról a másikra súlyos veszteségek nélkül leállítani. Ha a működési költségek csökkentése kirúgásokkal is jár, az elbocsátott távközlési dolgozók egy része elég jól képzett ahhoz, pár hónapon belül már Németországban vagy az Egyesült Királyságban növelje az ottani távközlés versenyképességét, ezen országok adóbevételeit növelve.

Selmeczi Gabriella felvetésének - miszerint el lehet menni a konkurenciához - persze van némi igazságtartalma, de nem feltétlenül úgy, ahogy a Fidesz most gondolja. Elvben ugyanis semmi sem gátolja a 2012 januárja óta úgyis csökkenő reálbérű lakosságot vagy az innovatívabb cégeket abban, hogy kommunikációjuk nagyobb részét tereljék át internetes, nemzetközi cégek által működtetett csatornákra, amilyen a Skype, a Viber, a Google vagy akár a Facebook. Bár a politikus három szolgáltatót említett, elvileg lehetne nyertes a negyedik, most felálló állami mobiltársaság is, amelytől a tarifák leszorítását is várják a döntéshozók.

Ha viszont pozitívan gondolkodunk, még az is elképzelhető, hogy ez a - a korlátok miatt a magánszemélyek esetében valóban nem hatalmas összegű - közteher neveli a hírközlési szolgáltatók ügyfeleit tudatosabb fogyasztóvá. Ha a két forint egyszerű tarifaemelés lenne, talán észre se vennék sokan: a szolgáltatók ügyfélelemzői a megmondhatói, hányan ücsörögnek számukra kedvezőtlen, elavult díjcsomagokban évek óta. Mivel viszont az adók miatti háborgás nemzeti sport, a fogyasztók kielemezhetik végre alaposan a számlájukat, a tarifáikat meg a használati szokásaikat és a szolgáltató számára kevesebbet hozó csomagra válthatnak. Ez is valami.