Noha a hivatalos kommunikáció szerint óriásit fejlődött és továbbra is soha nem látott mértékű fejlődés előtt áll a magyar egészségügy, a felmérések mégis azt mutatják, a magyarok az egészségügyi helyzet miatt aggódnak a legjobban, és már az olyan egészségügyön kívüli szereplők, mint az MNB, vagy a Pénzügyminisztérium is válságkezelő programokat ír az ellátás javítása érdekében. Kásler szakminiszter kórházszövetségi kongresszuson elhangzott szavaival élve, mindenki az egészségügy megújulására vár.

Ha az ágazat vezetésének is valódi megújítás a célja, a szerdai ülés napirendi pontjait az eddig kiszivárgott témák helyett érdemes lenne távolabbról indítani. Elsőként fontos lenne végre nekilátni az ellátási csomag definiálásának, vagyis eldönteni - vagy legalább dönteni a definiálás szükségességéről -, hogy kinek mi jár a magyar állami egészségügyben. Az állampolgároknak milyen ellátást köteles nyújtani az állam a járulékaiért cserébe, mit várhat a járulékot nem fizető, mire számíthat, aki saját maga tudatosan, vagy tudattalanul rongálja egészségét.

Kapcsolódó

Konkrétumok kellenek

Ideje lenne már azt is pontosan megfogalmazni, hogy milyen feladatai vannak az államnak az egészségügy ellátás szervezése és végzése során és tisztázni, hogy az állam milyen szolgáltatókat és milyen feltételekkel vonhat be az állampolgárok ellátásába. Szükséges lenne konkrét leírást adni az ellátórendszer szereplőiről, világossá tenni feladataikat, jogosítványaikat, működési kereteiket, kialakítani a mindenkire érvényes játékszabályokat.

Fontos lenne meghatározni az ellátás szereplőit, az alapellátók, háziorvosok, praxisközösségek, szakrendelők, kórházak ismérveit, hierarchiáját, és elvárt együttműködését, hogy ne következhessen be, hogy egy - egy divatos, vonzó, vagy gazdaságosnak gondolt ellátási feladatra szinte mindenki vállalkozna, más feladatokra viszont alig találni gazdát.

Ha elméletben kész a vágyott szerkezet a virtuális betegutakkal, már csak rá kell húzni a valóságot, hogy megmutatkozzanak a befoltozásra váró lyukak, a szűkös kapacitások, a kihulló betegek, az ellátási egyenlőtlenségek. Ha láthatóvá válik, ki és miért nem jut időben, vagy megfelelő szinten az ellátáshoz, vagy miért nem jut hozzá egyáltalán, meghatározhatóvá válnak a beavatkozási pontok, a szükséges ösztönző eszközök és a plusz források.

Ettől várható érdemi változás

Amíg nem látszik, hol, miért és hova tűnnek el a betegek, hol folyik el, vagy hol kevés a pénz az ellátórendszerben, hol nincs elég orvos, nővér és műszakis, és hol vannak a felesleges kapacitások és állások fenntartva, hol vannak leharcolt és hol plusz kapacitást jelentő berendezések, addig nehezen hoznak érdemi változást a lakosság egészségi állapotában az "átfogó" népegészségügyi programok.

Amíg az alapellátás, a szakrendelők, a kórházak működését nem köti össze egy közös vezérelv, addig a több évtized alatt kialakult egyenetlen hazai szolgáltatás-struktúra mellett a jelenlegi finanszírozási rendszer a következő években is bizonyosan fenntartja az adósságképződést. Azon sincs mit csodálkozni, hogy az eladósodott kórházakat vizsgáló ÁSZ az igen gyakran bizony jogos kritikák megfogalmazása után mégis úgy véli, csak ezeknek a gazdálkodási problémáknak a rendezésével az eladósodás nem fog megoldódni. S amíg az alapok nem szilárdak, addig az új, valamikorra talán fel is épülő csilivili szuperkórház sem javítja érdemben az egészségügy megítélését.