Váci utcai butikosok (2009)

Váci utca! Mennyire másként csengett ez a szó a szocializmusban, mint manapság. Egy darabka Nyugat volt, az áhított fogyasztói társadalom bemutató darabja, amelyet a nyolcvanas évekre a hatóságok virágozni engedtek.
Szakonyi Péter, 2012. május 11. péntek, 00:00

Ez még a plazák világa előtt volt. A szocialista nagy- és kiskereskedelem idején, amikor a hiány szervezte az életet, így a vásárlás vadászat volt és nem tukmálás; a vevők keresték az eladókat és nem az eladók a vevőket. A nyolcvanas évek elején nyílt meg a Váci utca melletti Régiposta utca 22. alatt Bácskai Kitty boltja, a Kitty Lauro butik. Tulajdonosa még a hetvenes években egy magánlakásban nyitott butikot, amely akkor inkább egy szalonra emlékeztetett.

"Bezzegvállalkozó" magánlakásban

Ruhákat szabott ki méretre és saját zsebre dolgozott. A lakást egy akkori udvarlója vásárolta, s Kitty Lauro kezdettől fogva magánvállalkozóként dolgozott. Egy külkervállalat tolmácsi állását adta fel. Ott unta magát, itt megtalálta azt a kihívást, amire vágyott. Saját ötletei alapján ruhákat tervezett, külföldi lapokat bújt, s azokat próbálta itthon lemásolni. A helyi kommunista párt elitje rákapott a termékeire, majd "bezzegvállalkozóként" mutogatták a Magyarországon járó szocialista delegációknak.

A hetvenes évek szégyenlős szocializmusa volt ez, amikor a magyar belpolitikát az MSZMP balszárnya uralta, akik utáltak mindent, ami egyéni, vállalkozásra épülő, s a pártkontroll alól kibújva működött. Kitty Lauro felett azonban egy helyi védőháló alakult ki, amely szemet hunyt afelett, hogy a vállalkozó hivatalosan alkalmazható két varrónője nem gyárthatott annyi ruhát, amennyi elfogyott. A butik tulajdonosa állandóan rettegett, hogy mikor bukik le: a vállalkozás annyira bejött, hogy sofőr és sok varrónő dolgozott neki. "A siker óriási volt, a pénz dőlt, az idegrendszerem pedig folyamatosan nyomás alatt volt, mert állandóan a lebukástól féltem, hogy mikor derül ki, hány embert foglalkoztatok" − emlékezik ma Kitty Lauro.

Fekete gránit a sikerhez

A siker kovásza is a hiány volt. Egyszer egy tévébemondónő tért be hozzá, felvásárolta a készletet, s hamarosan a Magyar Televízió munkatársai és a divatra éhes előadóművészek, popzenészek jártak Kitty Lauro butikjába. "Tulajdonképpen néhány hét alatt a kormányfeleségekhez is eljutott a hírem és sok kormánytisztviselő feleségét, ismerősét fogadásokra, külföldi utakra én öltöztettem."

Kilenc-tíz év telt el, mire kiengedték az utcára, s olyan boltot nyithatott, amelybe már bárki betérhetett. A Régiposta utcában nyílt meg egy saját tervezésű, külön portállal rendelkező butik, ahová fekete gránit bejárat vezetett fel. Impozáns, merész és végtelenül feltűnő volt a szürke szocializmusban. Kitty Lauro nem ebben a világban élt. A nyolcvanas években egy londoni szabó egészen elképedt, amikor a férjével betért hozzá az üzletébe. Nem értette, hogy a csak menő nyugati magazinokban hirdetett boltjáról honnan tudhat a vasfüggöny mögül érkező asszony. Azt mondta, ő csak a Harper's Bazaarban, az egyik legmenőbb amerikai magazinban hirdet. Kitty évek óta olvasta az itthon sehol sem kapható lapot. Az ott látott modelleket valósította meg nálunk.

A Váci utca nem csak egy bevásárlóutca volt. A szocializmus pancsolt a modernitásban. A tömegek kezelésében. A tömegközlekedésben, az autóforgalom növekedésében, a technikai fejlődésben, a szocialista jólét (Trabant + hétvégi telek) társadalmi terjedésében. Régi házakat dózeroltak le szerte Budapesten, hogy a régi, dohos helyett az újnak és átláthatónak teremtsenek helyet. A régi értéke ambivalenssé vált. Nem törődtek vele, majd kirakatpolitikát alkalmaztak. De mire a régi, a háború előtti tarthatatlanul leromlott, addigra már a szocializmus értékeinek védelme, s nem a polgári világ védelme töltötte ki az illetékesek idejét. Ezért volt nagy szó, hogy a háború előtti Budapest egy darabkáját a nyolcvanas évekre felújították, forgalmát csillapították, és sétálóutcává alakították. Ez lett "a Váci utca". Az ország és Budapest csodája.

Ma már felfoghatatlan, hogy ez mit jelentett akkor. Külföldi lapokat utcai árusnál csak 1985-ben, a kulturális fórum idejétől lehetett vásárolni. Ma Newsweeket már egy nagyobb forgalmú újságárusnál is lehet venni − akkor csak a kiváltságos és megbízható emberek juthattak hozzá. Még az aktuális divatot közlő Vogue is nemkívánatos nyugati termék volt. Kitty ebben a közegben alkalmazott gránitot a bejáratához és nyugati szabásmintákat a ruháihoz.

Álomgyár volt ez a javából

A sétálóutca a lófrálásról és a szemlélődésről szólt. Nem a hatóságok tették kirakat utcává, hanem az emberek, akik akkor is nézelődni jártak ide, ha nem volt erre keresnivalójuk. A Váci utca a jómód utcája volt. Az áruk többsége egy átlagos kereső számára drága volt. De mégis érdemes volt ide jönni, mert rengeteg kirakatot talált az ember, amelyekben szép dolgok voltak. Nem relatíve szép dolgok, mint a szocializmusban, amely relatíve volt fejlett, hanem önmagukban szép áruk. Álomgyár volt ez a javából, amelyben a hétköznapi ember számára elérhetetlen vált kézzelfoghatóvá. A diktatúra pedig perverz módon örült ennek a bámészkodásnak. Büszkén tette láthatóvá, hogy a szocializmus nálunk olyan fejlett, hogy még ez is belefér. A szocializmus korlátos világ volt, ahol világosan kimondott politikai előírások gátolták a szabadságot. A Váci utca egy kicsit lazított a szabályokon.

A szocializmus a nagyipar és a nagykereskedelem világa volt. Tömegáruk, volumenek, szabványosított áruk forgataga táplálta a kereskedelmet. A nagy széria volt a teljesítmény, a tömegcikk rendszeres legyártása minősült szocialistának. Az egyedi, a sajátos, az egyszeri mind-mind felesleges és nevetséges kacatnak tűnt.

A Váci utca azok otthona lett, akik egyedit, kisszériásat, kézi gyártásút árultak. A Váci utca a hazai kézműves manufaktúrák kirakatává vált a nyolcvanas évekre. Ellentéte volt a tömegárut gyártó szocializmusnak.

"Igyekeztük kitombolni magunkat"

Ma már nevetséges, hogyan utánozta a Nyugatot Kitty Lauro. Egy olyan gazdaságban, ahol értékes alapanyag alig volt, s ahol minden jóhoz csak feketén lehetett hozzájutni. Az elérhető méterárura − a külföldi cégektől átvett mintákat megváltoztatva − filmnyomásos módszerrel rányomta a mintákat. Majd jött a "seki", amelyről Kitty még mindig, ennyi év után is borzongva emlékszik vissza. "Ez egy selyemszerű anyag, amely első ránézésre úgy néz ki, mintha finom selyem lenne, a viselése során viszont izzaszt, nem engedi lélegezni a bőrt. Kellemetlen volt szabni, de hát ez volt, és hát ez is csak bizonyos embereknek, bizonyos borravalóért."

De még ezzel is sokat kerestek. Rengeteg pénzt. Annyit, amennyit már elszórni is nagyon jó volt. Így mulattak a hetvenes években: "Valahogy kiügyeskedtük, hogy egy évben pár napos IBUSZ-utakra vagy meghívólevéllel külföldre kijussunk, és akkor igyekeztünk kitombolni magunkat, ami abból állt, hogy a bécsi Sacherban apartmanban laktunk, finom ételeket ettünk, gyönyörű kiállításokat néztünk meg, külföldön sofőrt fogadtunk s vele vitettük el magunkat a látnivalókhoz."

"És (sajnos) nem nagyon spóroltunk, mert nem volt mire. Egy családnak nem lehetett még egy lakása, így is két lakásunk volt, a férjemnek is egy és nekem is, ezért 1978-ban (amiről senki nem tudott) el kellett válnunk, hogy mentsük a lakásainkat. 1990 után természetesen újra összeházasodtunk. Igazából nem szórtuk a pénzt, csak nagyon jól éltünk, és ez sokba került."

Mi volt a fejlődés lényege 1970 és 1980 között? − kérdeztem Kittyt. "Nem emlékszem erre, és nem hinném, hogy üzletileg bármiben is lett volna" − válaszolta.

Pataki Ági ruháiért sorba álltak

A Váci utca másik meghatározó butikja a Váci utca 10. alatt volt, amelyet Pataki Ági neve fémjelzett. Pataki a nyolcvanas évek sztármodellje volt. Sosem akart egy lábon állni, a modellkedést átmeneti munkának tekintette, kreativitásra, szabadságra vágyott. A nagymamájától örökölt Váci utcai lakást adta el az üzlet beindításához. "Gyönyörű szép lakásomat adtam el egy kisebb, udvari, csúnya, vizes földszinti lakásért" − mondta. Társával, Sztremi Ilona varrónővel tervezték a ruhákat, s hamarosan hírük ment. 1984 júniusában nyitottak, és igen rövid idő múlva sorban álltak az emberek a boltban.

Erre az időszakra Kitty Lauro már tovább is lépett: a nyolcvanas években több butikot is üzemeltetett országszerte, már a Los Angeles Times közölt róla cikket, Pataki Ági pedig társával együtt neves butikká változtatta a boltját. Pataki Ágiék a hazai kézművesiparnak adtak teret, bőrdíszműveket, egyedi készítésű, kisszériás ruhákat készítettek. Stabil vásárlókörük lett, és igényes termékeket sikerült eladniuk. A nyolcvanas években is a bóvli ment a legjobban. Pataki Ági és Kitty Lauro viszont úgy maradtak sikeresek, hogy a színvonalból nem kellett engedniük.

Butikosként jobban keresett

Sikerük csúcsán nagyon jól éltek. Élték a környéket. Mindketten a Forum Szállóba jártak vacsorázni, hetente akár többször is. Pataki Ági az Anna presszóban reggelizett, a Pierrot kávézóban ebédeltek, s esténként a Fórum Szálló Grilljében vacsoráztak, alkalmanként pedig a Taverna Szállóban bowlingoztak, Kitty Lauro masszázsra járt a Forum Szállóba. Ezek drága, átlagos fizetésből megfizethetetlen helyek voltak. Kitty Lauro a fiát a nyolcvanas években nyaranta már a londoni Oxford College-ba járatta nyelvtanfolyamra, Pataki Ági pedig BMW-vel ment nyugati turistaútra. Butikosként jobban keresett, mint modellként, bár az ország egyik legkeresettebb modellje volt. A kifutóra kerültek és modelljeivé váltak a szocializmus sikeres vállalkozóinak.

A Váci utca azonban nemcsak a szocialista tömeggyártásnak volt az ellentéte, hanem a kapitalista tömeggyártásnak is. A rendszerváltás és a kapitalista textilipar és tömegkereskedelem elterjedése kellett ahhoz, hogy ez világosan kiderüljön.

Pataki Ági sikeres boltot épített fel a nyolcvanas években. Egész Budapest beszélt róla, de az üzletasszonynak 1996-tól, az első hazai pláza, a Duna Plaza megnyitása óta folyamatosan szembesülnie kellett azzal, hogy új szakaszba lépett a textilkereskedelem. A rentábilis üzletmenet fenntartásához be kellett vonulni az új fényes piactérre, a plázába. A pláza pedig egy új kereskedelmi formát jelentett. Egy plázára nem volt érdemes alapozni. Pataki saját elmondása szerint azzal szembesült, hogy a kényelmes, belátható, egy kézben tartható bolt helyett bolthálózatban, folyamatos terjeszkedésben kellene gondolkodnia. És hát nagyobb kockázatban. Sok boltban, sok alkalmazottban, nagy tételekben, bérleti díjakban, reklámban. Ugyanis véget ért a személyes kommunikáción, az egyedi gyártás hírén alapuló kereskedelem és siker korszaka.

Pótlék volt a magyar áru

Két oldalról fenyegette a Váci utcai kézműveseket a veszély. A kereskedelem szabadságával a neves márkák is beáramlottak az országba, magukkal hozva a márkasznobizmust. A Nyugat és termékei divatosabbak, menőbbek, így vonzóbbak voltak, mint a hazaiak. A luxus- és trendi márkák fényében kiderült, hogy a sok pénzt költő magyar közönség csak pótlékként vette a magyar tervezők áruit. Helyettesítő termékek voltak, amelyek gyártói képtelenek voltak márkatudatos, hozzájuk ragaszkodó vásárlóközönséget teremteni.

A másik hullám a jól becsomagolt tömegtermékek felől érte el a Váci utcát. Nemcsak a névtelen, olcsó kínai áruk kerültek be a piacra, hanem a tudatosan, márkaként felépített, de a tömeggyártás miatt viszonylag olcsó textiláruk is. Nagy tömegű, olcsó és a legújabb trendet alkalmazó vagy koppintó termékek és forgalmazóik jelentek meg a magyar piacon, akikkel szemben a nyugati lapokból tájékozódó tervezők elvesztették speciális, privilegizált helyzetüket.

A magyar divat nagyasszonya is a Váci utcában árult. Rotschild Klára még a butikos korszak előtt volt az első számú hazai divattervező. Mindkét szülője szabó volt Budapesten, a Ferenciek terén lévő otthonuk egyik szobáját divatszalonnak, a másikat varróműhelynek rendezték be, ahol a jómódú középosztály hölgyeinek készítették a ruhákat, kosztümöket, kabátokat. Itt született Klárika − saját mondása szerint − "tulajdonképpen" a szabászasztalon. A Rotschild szalon már a második világháború előtt fogalommá vált − három is működött belőle a pesti Belvárosban. A három "divatház" jól megfért egymás mellett: a papa az osztrák "felső tízezer", a mama a konzervatívabb divatot kedvelő hazai középosztály igényeit elégítette ki − itt tanult Klárika, az ötvenes-hatvanas évek magyar nagyasszonya, aki semmilyen divattervezői vagy varrónői iskolát nem végzett. Csak értett hozzá. A szakma zsenijének is tartották, de igazán befutott nemzetközi sztár Faruk egyiptomi király és Horthy István esküvője után lett, ugyanis mindkét világraszóló eseményre Klára szalonjában készült a menyasszonyi ruha és a násznép hölgytagjainak toalettje. Szalonját a háború után Különlegességi Női Ruhaszalonnak hívták, és a Váci utca 17. szám alatt nyitotta meg. A CR − Clara Rotschild − márkanevet nemcsak itthon ismerték, de ő szabta Jovanka Broz, Tito jugoszláv elnök felesége, Franz Vranitzky osztrák kancellár hitvese, Gábor Zsazsa és Honthy Hanna ruháit is. 1976. szeptember végén volt élete utolsó divatbemutatója a Gundelban. Ugyanezen év október 13-án öngyilkos lett: a Petőfi tér 3. szám alatti, VII. emeleti lakása konyhájából kiugrott a lichthofra néző ablakon.

"A magyar közönség vagy sznobbá vált, s behódolt a külföldi luxusmárkáknak, meg annak, hogy ezt vagy azt Milánóban vette, vagy pedig az igénytelenség miatt elvesztette a rangját az itthon gyártott, kisszériás vagy egyedileg tervezett ruhadarab − mondta S. Hegyi Lucia divattervező, aki a kilencvenes években egyedileg készített, haute-couture ruháival futott be Magyarországon.

Pataki Ági nem akart tömegtermelést folytatni, Kitty Lauro pedig nem halmozott fel annyi pénzt, hogy belevághasson a nagyipari termelésbe. A nyolcvanas évek korlátozottságát most sínylették meg. Kiemelkedő jövedelmű butikossá lehetett válni a nyolcvanas években, de a kapitalista szabadpiachoz szükséges, százmilliós induló összegeket már nem lehetett összegyűjteni.

Ingatlanra váltottak

A nyolcvanas évek így csapdának bizonyultak. Messze a magyar átlag felett éltek, nyugati színvonalú szolgáltatásokat tudtak megvásárolni, s a jól kereső nyugati felső középosztály életét élhették, de nem törhettek ki a kistulajdonosi létből. A Váci utcai üzlethelyiségeket az vehette meg, akinek sok pénze volt vagy jó kapcsolatai. Támogatást nem kaptak, gazdasági rangjuk sosem érte el az ügyeskedő butikosokét. A kereskedelem és a gyártás továbblépett rajtuk, s ezért új piacokat hódítottak meg. Kitty Lauro is és Pataki Ági is ingatlanberuházásokba fogott. A nyolcvanas években felhalmozott vagyonukból léptek tovább. Pataki Ági sikeres producer lett, reklám- és játékfilmeket készít. Kitty Lauro ma vidéken él, távol a világ zajától. Ő ma már csak legenda az egykori vásárlói számára. Pataki Ágiról pedig keveseknek jut eszébe, hogy egykor ruhakésztő butikos volt. A nyolcvanas évek szépek voltak és elmúltak. Kifutási lehetőség nem volt bennük.

(Köszönetet mondunk S. Hegyi Lucia és Makány Márta divattervezőknek. Makány Márta a korszak felidézésében, S. Hegyi Lucia a kézművesipar jelentőségének értelmezésében segítette a szerzőt.)

HOZZÁSZÓLÁSOK