Interjú Petrovszky Gáborral, a Tópark-fejlesztő Walker & Williams Investment Group Hungary Zrt. alelnökével.

Urbanisztikusok gyakori aggálya a koncentrált városfejlesztésekkel szemben az óriási pluszforgalom és annak a környezetre gyakorolt hatása. Egy olyan gigantikus beruházás, mint a Tópark, ha beváltja a várakozásokat, tömegeket terel az M1-M7-M0 most is túlzsúfolt bevezető szakaszaira. Végeztek-e ezzel kapcsolatban hatástanulmányokat?

A Tóparktól 15 perc távolságra több mint négyszázezren, félórás zónán belül pedig 1,2 milliónál többen élnek. Nagyon sok cég is ezt a térséget szemelte ki telephelyül. A tömeg, amiről beszélnek, már most is ott van. Naponta kétszázezer ember próbál az említett utakon bejutni a városba a munkahelyére, és mire odaér, több stressz éri, mint a nap további részében. Ha csak a tíz százalékuk megáll a Tóparknál, az inkább pozitív, mint negatív hatással lesz a környezetre és a forgalomra.

Azt gondolom, hogy a Tópark leendő irodabérlői ebből a harmincperces zónából érkeznek majd elsősorban. Mindemellett a jelenlegivel ellentétes irányú forgalmat generálunk, reggel a városból kifelé, este pedig ellenkező irányban. Azonban ezzel együtt is elsősorban a kötött pályás tömegközlekedésre koncentrálunk. Ezzel kapcsolatban készítettünk egy hatástanulmányt, amelynek most folyik a tesztelése. A folyamat végére pontosan meg tudjuk mondani, milyen forgalommal lehet kalkulálni az elővárosi vasút vagy akár egy meghosszabbított metró esetében.

Akárhogy is nézzük, egy Budapestet még inkább széthúzó, extenzív agglomerációs fejlesztés nő ki a földből az arany háromszögben, miközben a városban is szép számmal akadnak fejleszthető területek.
 
Csakhogy a városban olyan sok kompromisszumot kellene kötni, hogy elveszne a lényeg, az egységes koncepció mentén felfűzött városépítés. Mindig is hangoztattam, hogy a Tópark egy következmény. Annak az eredménye, hogy Budapesten belül túl sok olyan alkut kell kötni a fejlesztőknek, amelyek egyrészt évekre megakasztják a megvalósítást, másrészt lehetetlenné is teszik azt az eredeti formájában. Ideális esetben Budapesten öt-hat belváros is elférne, ezzel szemben egy sincs. A városközpont-fejlesztések pedig legfeljebb a shopping mall funkcióig terjednek, de kimaradnak belőlük a közösségi terek, a közparkok, a sportközpontok, az élhető helyek.

Mert ez önmagában nem éri meg a fejlesztőnek...

A bevásárlóközpontra és az irodára persze szükség van, hiszen az a fejős tehén, amely a hátán viszi a közösségi funkciókat. A Tópark azért lesz ott, ahol, mert ezáltal nyílik meg a lehetőség arra, hogy mindazt megépítsük, ami egy új, igazi belváros működéséhez kell. Így rengeteg felesleges utazást spórolunk meg az ott dolgozóknak, hiszen sétatávolságban lesz a munkahelyük, az iskola, az óvoda, a sportközpont, a bank és a bevásárlóközpont. A felesleges mozgások felszámolásával pedig nagy lépést teszünk a fenntarthatóság felé.

A fenntarthatóság jegyében megfogalmazott, környezettudatos fejlesztés jelentősen megterheli a beruházó büdzséjét. Olyannyira, hogy a zöldülésre nálunk sokkal intenzívebben fokuszáló Londonban is visszalépésre kényszerültek a fejlesztők a pénzügyi válság miatt.

A fenntarthatóságnak, a környezettudatosságnak nagyon sok eleme van, és már 10 százalékos extra ráfordítással 30-35 százalékkal csökkenthető az energiafelhasználás, és ennek a 15-20 százaléka alternatív energiából fedezhető. Egyébként pedig a fenntarthatóság nem a drága napelemmel kezdődik. Energiatakarékos izzókkal vagy ledes technológia alkalmazásával már sokkal inkább, mert ezek azon túl, hogy öt-tíz évig nem kell hozzájuk nyúlni, tizedannyi energiát fogyasztanak, mint a hagyományos izzók. A Tóparkban a közösségi terekben a ledes világítás alkalmazására törekszünk, egyébként ennek az eddig elég drága eszköznek az ára rohamosan csökken. De idetartozik az is, hogy milyen szélességűek az utak, van-e hely a félreállásra - mert ha nincs, az akadályozza a többieket.

És minden nehezítés ellentmond a fenntarthatóságnak.

Miként a támogatás is. Ezért csináltunk olyan komplex fejlesztést, amelynek egyetlen eleme sem termel mínuszt. Legfeljebb kiegészítik egymást, mint a sportközpont és az iskola. A 10 százalékba belefér a közbiztonság, a köztisztaság fenntartása, a led, a melegvíz-szolgáltatásra a napkollektor. De említhetném a szerkezetépítést is. Magyarországon egyetlen cég foglalkozik feszített szerkezettel, míg Dubaiban a házak 95 százaléka így épül, ezáltal 40-50 százalékkal kevesebb vas és 30 százalékkal kevesebb beton kell hozzá.
 
Ha ez ilyen egyszerű, miért alkalmazzák olyan kevesen a magyarországi projekteknél?

Azért, mert sem a tervezők, sem a megrendelők nem elég innovatívak. Nagyon kevéssé ismerik a világban alkalmazott újdonságokat, nem járnak külföldre, nem vesznek részt tanulmányutakon és megszokásból ragaszkodnak a régihez. Így már a tervezésnél megölik a fenntarthatóságot. És egyelőre nincs olyan beruházás, amelyet mintaként követni lehetne. Mellesleg ez a kockázat a Tóparknál is fennáll. A fenntarthatóságra nagyon nehéz olyan programot ráhúzni, aminek nincs mintája. Nem mondhatom, hogy olyan lesz, mint a..., mert ez lesz az első olyan.

Persze azért még akad egy-két rizikófaktor.

A legnagyobb kockázatnak a beszállítói oldalt látom, hogy vajon a szolgáltató szektor, azok az emberek, akik majd a Tóparkot fenntartják, képesek-e azt a minőséget nyújtani, amit mi most mondunk. És a nagyon alacsony színvonalú építőipar képes-e megfelelő minőségben kivitelezni. Tagadhatatlan, hogy a mai nemzetközi finanszírozási piac katasztrofális, és nagy kérdés Magyarország szerepe is, mert az ország jelenleg nincs fönn a befektetési célpontok térképén, és ez nagy kockázat. Tudomásul kell venni, hogy a globalizált világhoz globális verseny tartozik, és ma nem az a baj, hogy ezen nem nyertünk, hanem hogy el sem indultunk.