Az első fokú bíróság ítéletével elutasította a felperes keresetét. Az eljárás során a következőket állapította meg (az időpontok nagyon fontos szerepet játszanak, ezért napra pontosan jelöljük azokat – a szerk.): az alperes egy, 1993. június 2-án kelt adásvételi szerződéssel megvásárolta a felperestől a F. község belterületén nyilvántartott, közterület megjelölésű ingatlant azzal, hogy azon kereskedelmi célú felépítményt létesít. A felperes az adásvételi szerződés aláírásával egyidejűleg hozzájárult ahhoz, hogy az alperes tulajdonjogát bejegyezzék az ingatlan-nyilvántartásba. Az alperes pedig kötelezettséget vállalt arra, hogy 1993. december 31-éig kiegyenlíti a vételár első részletét, elkészíti az építési tervet és beszerzi az építési engedélyt. Azt is vállalta, hogy 1994. december 31-éig kiegyenlíti a vételár fennmaradó részét, befejezi a beruházást és beszerzi a használatbavételi engedélyt. Amennyiben ezek elmaradnak, a felperes kikötötte a szerződésben, hogy elállási jog illeti meg. Az alperes a beépítési kötelezettségét nem teljesítette, és a vételárat sem fizette meg. Ebben szerepet játszhatott a sikeresnek nem mondható üzletmenet is, hiszen a gazdasági társaság végelszámolás alá került. A felperes az alperes végelszámolójával 2004. február 4-én (nem elírás, valóban tizenegy évvel később járunk! – a szerk.) nyilatkozatban közölte: eláll az adásvételi szerződéstől. Az első fokú bíróság megalapozottnak ítélte az alperes elévülési kifogását. Erre tekintettel úgy ítélte meg, az elállás jogkövetkezményeinek alkalmazására már nincs jogi lehetőség, mert a felperes elévült követelésre alapítottan elállási jogot jogszerűen nem gyakorolhat. Az elállási jog ugyanis nem gyakorolható határidő nélkül, elévülési ideje az alapot adó kötelmi – azaz szerződéses – igény elévülési idejéhez igazodik. Mivel a kötelmi igény elévülése 1995. január elsejével megkezdődött (lásd a fenti, 1994. december 31-éig ígért kötelezettségvállalásokat) és a perben a felperes azt semmivel nem igazolta, hogy az elévülést bármilyen módon megszakította volna, az elállás közlésekor a felperes követelése a polgári törvénykönyv (Ptk.) 324. § (1) bekezdése értelmében már elévült, azt a 325. § (1) bekezdése szerint bírósági úton érvényesíteni nem lehet. A felperes fellebbezett, szerinte a szerződésben kikötött elállási jog gyakorlására a felek határidőt nem szabtak, erre a Ptk. sem állapít meg határidőt, az elállási ok megvalósulására figyelemmel ezért elállási jogát jogszerűen gyakorolhatta, annak elévülése fel sem merülhetett. A másodfokú tanács nem találta megalapozottnak ezen érvelést. Kimondta: az első fok a bizonyítékok okszerű mérlegelésével, megalapozottan megállapított tényállásból, jogszabálysértés nélkül vont le jogi következtetést, és hozott érdemben helytálló ítéleti döntést. A másodfokú bíróság az ítélet jogi indokaival is egyetértett, ezért az első fokú ítéletet a Polgári perrendtartás (Pp.) 253. § (2) bekezdése alapján indokainál fogva a Pp. 254. § (3) bekezdése értelmében helybenhagyta. Kiemelte: helytállóan mutatott rá indokolásában az első fokú bíróság arra, hogy a szerződés teljesítése iránti kötelmi igény elévülési ideje a Ptk. 324. § (1) bekezdése szerint öt év. Ha a szerződés teljesítése iránti igény elévült, a nem teljesítés esetére kikötött elállási jog sem gyakorolható. Az elállási jog a teljesítés iránti kötelmi igény esedékessé válásával nyílik meg, és csak addig gyakorolható, amíg magát a szerződés teljesítése iránti igényt érvényesíteni lehet – tehát a kötelmi igény elévülése nem következik be. Ellenkező értelmezés esetén az elévülés jogintézménye tartalmát vesztené – emelte ki a jogerős ítélet. Összességében: a felperest jogszabálynál fogva elállási jog nem illette meg, a szerződésben kikötött elállási jog érvényesítésére pedig a Ptk. elévülésre vonatkozó általános rendelkezései az irányadóak. Így az a furcsa helyzet következett be, hogy noha az alperes nem teljesített semmit ígéreteiből, az elévülés miatt a felperes kikötött elállási joga nem volt gyakorolható.