Volt egyszer egy postabankos maci

A szerencse forgandóságát saját bőrén volt kénytelen megtapasztalni a huszadik század második felének nagy mecénása, Princz Gábor, akinek nemcsak a nevére, de a véglegesen hozzátapadt szimbólumokra is emlékezünk, olyanokra, mint a postabankos maci, a Geszti-féle reklámok hangulata és látványa vagy éppen az őt végül elsodró botrány első nyilvános jele, a VIP-lista.

Az 56. születésnapját a közelmúltban ünneplő Princz Gábor Moszkvában és Budapesten végezte tanulmányait, és azon a Közgázon (ma Corvinus) szerzett diplomát, amely azokban az években termelte ki a rendszerváltó gazdasági, pénzügyi és üzleti elit javát, a kilencvenes évek meghatározó − állami, kormányzati és reálgazdasági − vezetőit és szereplőit. Az ott kialakult kapcsolatok, kapcsolatrendszerek máig meghatározók a magyar gazdasági életben.

Princz külkereskedelmi szakirányú diplomával a zsebében a Magyar Nemzeti Banknál kezdett, majd a kétszintű bankrendszer kialakulása idején tevékenyen részt vett a Postabank létrehozásában. 1988-tól 1998-ig a pénzintézet elnök-vezérigazgatója volt, s a szakmai tevékenység mellett a bankot arra is kihasználta, hogy mind nyíltan, mind a nyilvánosság előtt titokban tartva támogasson embereket, intézményeket, projekteket. Hogy mi vezérelte, valójában nem tudni, vélhetően a kultúra támogatása a szívéből jött; a politikáét − mint például a Lakiteleki Népfőiskola esetében − a ráció diktálta; a médiáét pedig − akár lapok tulajdonosaként, akár újságírók segítéséig − a saját jól felfogott érdeke. Adott jobbra, adott balra − ám mindez nem segítette, és egy telefax által elindított bankpánik, most 15 éve, az eltávolítását eredményezte. 1997 februárjában futótűzként terjedt el az országban, hogy a csőd szélén áll a Postabank. Pánik tört ki, s három nap alatt az ügyfelek 70 milliárd forintnyi betétet vettek ki a pénzintézetből. A bank persze tényleg nagyon rossz állapotban volt, ám a csőd a pánik ellenére is elmaradt, de ez sokba került az államnak, amely súlyos tízmilliárdokat költött a konszolidációjára. Ez már a Fidesz-érában, az első Orbán-kormány idején zajlott, s a konszolidáció maga sem volt minden szakértő által kristálytiszta ügy (de ez egy másik történet).



Az egykori bankár (és társai) ellen 1997-ben büntetőeljárás is indult, hibás üzletpolitikával és hűtlen kezeléssel vádolták őket. 2006-ban felmentő ítélet született, de a Legfelsőbb Bíróság 2009-ben végül jogerősen 3,6 millió forint (!) pénzbüntetésre ítélte az egykori bankárt, aki azonban akkor már tanácsadóként dolgozott Bécsben, s ahogy 2007-ben egy Index-cikkből kiderült, magánvagyona mindössze két használt autóból állt. Cég nem volt a nevén − igaz, a hozzátartozói nevén több is. Princz máig láthatatlan, de azért vállalkozik, tavaly azzal került a lapok címoldalára, hogy szállodát tervez építeni Győr belvárosában. Nem az elsőt egyébként − a hozzá köthető cégen keresztül.

S hogy mi a tanulság mindebből a nagy közhelyek mellett, amelyek persze sokszor igazságot takarnak, mint például az, hogy a szerencse forgandó? Ha más nem, talán az, hogy nem elég jobbra és balra is adni, elkötelezetteket, támogatókat keresni minden oldalon, ha az erősebbek érdeke úgy diktálja, menni kell. Mert ne tévedjünk, Princz nem azért bukott, amit csinált (súlyosabb ügyekkel is megúszták sokan), hanem azért, mert a pozíciójának köszönhető hatalma által biztosított lehetőségek kellettek. Egyesek szerint bónuszként erre jöhettek a bank megsegítéséből lecsíphető milliárdok is.

Iszap által elmosott milliárdok

A kilencvenes években "kitermelődött" magyar milliárdosoknak több közös jellemzőjük volt az indulásnál. Ezek egyike, hogy a rendszerváltás idejére már komoly szaktudással, szakmai múlttal rendelkeztek azon a területen, ahol azután az igazi "vadkelet" felhalmozási éveiben megragadták a kínálkozó alkalmat az utóbb gyümölcsözőnek bizonyult vállalkozásra.

Az ilyen "technokrata" milliárdosok kiváló példája Tolnay Lajos, aki az elmúlt bő másfél évben a kolontári vörösiszap-katasztrófával kapcsolatos hírek miatt szerepel rendre a médiában. Az, hogy ez a fajta mélyrepülése szakmai vagy egyéb (gazdasági, politikai önvédelmi stb.) okok miatt következett be, egyelőre nem tudható. Kérdés, hogy az egymásnak gyökeresen ellentmondó jelentések közül melyikről bizonyosodik be, hogy a valós történéseket, helyzetet, felelősséget tükrözi, s hogy így végül belebukik-e az üzletember, avagy felmentést nyer a katasztrófa felelőssége alól. Annyi azonban már most megállapítható, hogy az évek során "regionális minimultivá" kinőtt cég(csoportja) alaposan megsínylette az elmúlt mintegy másfél évet, illetve ennek következtében milliárdjai (s a százas listáról való lekerülése) bánja a kolontári iszapömlést. Az tény, hogy 2010-ben még a 21. helyen szerepelt a Napi Gazdaság 100 leggazdagabb magyarról készített listáján, 23 milliárd forintra becsült vagyonával. Ma már sem őt, sem a tulajdonostársait nem találjuk a százak között.

Szakmai tudás, tapasztalat, rálátás, kapcsolatrendszer hiánya nem okozhatta a mélyrepülését. A 64. évét taposó üzletember kohómérnöki, majd mérnök-közgazdász diplomát szerzett. Rátermettségét jelzi, hogy első munkahelyén, a Lenin Kohászati Műveknél gyakornokként kezdett, s végül elnök-vezérigazgatóként irányította a céget. A rendszerváltást követő első években még kereste a helyét üzletemberként, miközben − a politikai és üzleti kapcsolatrendszer ki­építését nagyban segítő − közéleti funkciókat kezdett vállalni (országos kamarai elnök volt tíz évig, ugyanennyi ideig volt elnöke a Magyar Bányászati és Kohászati Egyesületnek, s máig alelnöke a Magyar Külgazdasági Szövetségnek).

Az igazi üzleti sikereit − és milliárdjait − a Magyar Alumínium (Mal) Zrt. hozta meg, amihez a tőkét egy, a rátermettségét jelző ügyes projekttel teremtette meg: hitelből megvásárolta az orosházi öblösüveggyárat, amelyet átszervezett, ha­tékonyabbá tett, majd eladott. A Malt társaival 1995-ben alapította, az ágazat privatizációja idején. Lépésről lépésre építették fel a birodalmat, szerezték meg az alumíniumiparhoz szorosan kapcsolódó vállalkozások tulajdonjogát az államtól (bakonyi bauxitbánya, ajkai timföldgyár, inotai alumíniumkohó). Sikeres volt a cégépítés: ma már a Mal-csoportnak számos érdekeltsége van Romániában, Németországban, Szlovéniában, Boszniában és Montenegróban. A katasztrófát megelőzően a Mal éves szinten mintegy 40 milliárd forintos forgalmat bonyolított le, és főként exportra termelt, ami több mint ezer embernek adott itthon munkát, s további ötszáznak külföldön. Tolnaynak 40 százalékos részesedése van az egyes becslések szerint még ma is mintegy 20 milliárd forintot érő iparvállalatban, amelynek 13 százalékos európai piaci részaránya nem igazán jellemző a mai magyar gazdaság szereplőinek teljesítményére.

Tolnay a színfalak mögött folyamatosan kapcsolatban állt a "politikával". Úgy tudni, az Antall-kormányban államtitkári pozíciót is felajánlottak neki, és bár 1994-ben még a Boros-kormány regnálása idején Takácsy Gyula, a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank Rt. elnöke javasolta egy állami és önkormányzati tulajdonban lévő miskolci pénzintézet (Rákóczi Bank) elnök-vezérigazgatói posztjára, de ezt − ma már szokatlan módon − Szabó György ellenzéki (szocialista) megyei elnökkel is egyetértésben tette, majd 2005-ben az akkor ellenzékben lévő Orbán Viktor gazdasági tanácsadó testületében kapott szerepet már az akkoriban patrióta gazdaságpolitikát sürgető üzletember. Orbán Viktor pedig még 2001-ben személyesen lobbizott a szlovén leánycég megvásárlásáért az akkori szlovén miniszterelnöknél.

De hát tudjuk, a hála nem politikai kategória... A hatalom Tolnayt kiáltotta ki az egyik főbűnösnek a tíz ember halálát és mintegy 35 milliárd forintnyi kárt okozó, százak életét tönkretevő iszapömlésért. Pedig máig sem sikerült megállapítani, hogy ténylegesen ki és milyen mértékben felelős a tragédiáért. Olyannyira nem, hogy nemzetközi hírű szakemberek szakmai jelentése szerint a Mal vezetése nem okolható érte. S hogy mégis kiknek áll érdekében idő előtt kikiáltani őt (és a Malt) bűnösnek? Ki tudja? Mindenesetre a cég ellehetetlenítésére irányuló törekvéseket is fel lehet felfedezni a kormányzati lépések mögött − az azonnali "újjal mutogatástól" kezdve az állami kezelésbe vételen át egészen addig, hogy a felállított parlamenti bizottság − finoman szólva is furcsa módon − szakértőket nemigen hívott meghallgatásra. Hogy miért? Van, aki szerint gazdasági érdekcsoportok állnak a háttérben, mások arról beszélnek, hogy a példa statuálása eltereli a figyelmet az állam (amelynek hatóságai adták ki folyamatosan az engedélyeket a működéshez) felelősségéről az ügyben, megint mások hatalmi harcokról beszélnek. Vajon valaha fény derül az igazságra?

Cikksorozatunk másodk része vasárnap, harmadik része hétfőn jelenik meg.