- A német számvevőszék, a Bundesrechnungshof legutóbbi jelentése szerint az államnak konkrétabban meg kellene határoznia, hogy mit ért megfizethető áramárakon, mert az Energiaátmenet direkt és közvetett költségei hovatovább a villanyszámla háromnegyedét is kiteszik, és nem látszik, hogyan, mikor fogják ezt visszafogni. Ezzel szemben a magyar energiahivatal (MEKH) időről-időre azzal kampányol, hogy az európai energiaár-rangsorban bemutassa: Budapesten lehet az egyik legolcsóbban a lakossági földgázhoz és áramhoz jutni. E szerint idén januárjában például 1 kWh villamos energiáért több mint háromszor annyit, 33,88 eurócentet fizetnek a berliniek, mint a budapestiek (akik viszont 10,43 eurócentet). Ebből pedig könnyű és népszerű azt a következtetést levonni, hogy a németek tévúton járnak, és nálunk jobban szabályoznak. Ez valóban így van?

- Valóban könnyű erre a  következtetésre jutni, de ettől még ez az értelmezés félrevezető és téves. Ahhoz, hogy valóban összevethető tételeket hasonlítsunk össze, jóval messzebbről nézve és komplexebben kell ezt a kérdést megválaszolni.

QP | Quality Placement

Az összehasonlíthatósághoz onnan érdemes indulni, hogy Európában már bő egy évtizede zajlik egy strukturális átalakulás, egy olyan beruházás igényes váltás, aminek költségeit alapvetően kétféle módon fizettetik meg a kormányok a lakossággal és a fogyasztókkal. Az egyik út arra visz, hogy az állam valamilyen támogatási rendszeren keresztül, a központi büdzséből, illetve uniós támogatási pénzekből visszajuttat a fogyasztónak több-kevesebb pénzt a szükséges beruházásokhoz; van például napelemes pályázat és otthonfelújítási program. A másik út pedig arra visz, hogy a kormány azokra terheli vissza az átalakítás költségeit, akik e helyzetnek az okozói; vagyis: a fogyasztói árra rakódnak rá különböző jogcímen az átalakítás költségei.

Azt azonban érdemes tudni, hogy az EU 27 tagállama közül egyedül a magyarországi rendszert alakították ki úgy, hogy a lakosság egyáltalán ne fizesse ezt az energiaadót. Minden efféle költséget a nem lakossági fogyasztók (tehát a termelők, a hálózati cégek, a kereskedők és főként az ipari fogyasztók) viselnek. Fontos ismérve a rezsimnek, hogy a rendszerváltozás költségei alól deklaráltan mentesítette a lakosságot. Ennek fejében viszont Magyarországon fizetik az energiafogyasztásért a legmagasabb áfakulcsot nem csak az EU-ban, de az egész világon. Sok országban az állami szabályozás e tételt az 5 százalékos áfakulcs kategóriába sorolja, amivel ugyancsak támogatják a fogyasztót. Az nem feltétlenül triviális, hogy - mint nálunk - a legmagasabb áfakulcsba tartozzon az energia, és innentől kezdve ez redisztribúciós filozófia kérdése - az, hogy az energiarendszer átalakításához szükséges plusz pénzt a kormány az áfában szedi be, és abból központilag juttatott jótéteményként csomagolva oszt vissza az általa preferált beruházásokra, vagy hagyná érvényesülni a piaci termékárakat és például az energiaadó bevezetésével megemeli a termék árát, ami az alacsonyan tartott áfa ellenére is eléggé ösztönözni tudná a fogyasztót a takarékosságra és a beruházásra az optimálisabb fogyasztás elérése érdekében.

Felsmann Balázs, Magyar Energiakereskedők Szövetségének elnöke
Kép: Németh Dániel

Amikor tehát a német és a magyar áramszámlát egymással szembe állítják azzal, hogy az előbbi az utóbbinak a háromszorosa, akkor azt kell tudni, hogy ez azért van, mert Berlinben az a döntés érvényesült, hogy a lakosságot kezdték el terhelni a magasabb áramárral, illetve a zöldenergia-termelés miatt az áram árára rakódó adótételekkel. Ez az, ami miatt többet kell fizetniük. De ez a magas áramár vélhetően nem csak a megújuló energiatermelők térhódításához vált a legfontosabb motiváló tényezővé, hanem ahhoz is, hogy a lakossági fogyasztó keresse azokat az utakat, amivel kevesebb, kevésbé pazarló lehet a fogyasztása, alacsonyabb lehet a villanyszámlája. Ez a logika érvényesül az áramban és a gázban is, és ezért a németek több mint 20 éve szigetelnek, napelemet tesznek a háztetőre, és ma már nem épülhet úgy családi ház sem, hogy két villanyautó töltésére elegendő kapacitású energiatároló rendszert ne építenének bele.

A német rendszer lényege egy felhívás: tessék odafigyelni! Ehhez képest nálunk fejjel lefelé fordított a logika, így kisebb az ösztönzés is. A problémát az jelenti, hogy mostanra eljutottunk odáig, hogy a lakossági fogyasztó effajta állami védettsége már nem fenntartható. A háztáji méretű napelemes rendszerek elszámolási rendszerének változása, a szaldó-bruttó billentés egyrészt azt jelzi, hogy a teljes áramhálózati infrastruktúrára vetítve is elég sok napelemes rendszer került a háztetőkre, másrészt viszont azt is, hogy változtatni kell, mert nem lehet már a korábbiak szerint az energiatárolás költségeitől „megvédeni” a lakossági fogyasztót.

- Tegyük tisztába: miért nem lehet?

- Azért, mert a másik oldalon már nincs hova, kire és milyen (az európai uniós energetikai jogszabályokkal összeegyeztethető) módon elfogadható indokkal másra terhelni az újabb költségeket.

- Én úgy látom, hogy ennek már most is vannak nyomai, mert elég előkeresni egy néhány évvel ezelőtti villanyszámlát és egy frisset, és a felsorolt díjtételek között látható némi változás. Hogy védhetők így tovább a rezsiharc eredményei?

- Leegyszerűsítve a választ: a rezsiharc az áram árának befagyasztásáról szól. Ám ezen a magyaros úton a rendszer mostanra eljutott oda, hogy a lakossági villanyszámlában a mesterségesen alacsonyan tartott áru termékrészaránya már kisebbség, összehasonlítva a rárakódó egyéb költségekkel. A villamos energia ára - részarányát tekintve - egyre kisebb. Miközben egy évtizede ez nagyjából 52 százalékot adott a számla végösszegéből, ma már csak 40 százalékot jelent.

A jelenlegi helyzet azonban lehetőséget teremthet a valódi kereskedelmi viszonyok kialakítására. Az erőművektől a lakás villanyórájáig az áramot el kell juttatni, ám ahogyan egyre komplexebbé válnak ezek a rendszerek, úgy lesz ennek mind nyilvánvalóbb módon árnövelő hatása is a végfogyasztóknál, mert ezeket a költségeket a rendszerben meg kell tudni téríteni.

- Ehhez a szabályozásban szemléletváltásnak kellene történnie, aminek én nem látom a jeleit. Valamit esetleg nem veszek észre?

- Az évek óta bebetonozott állapot felszámolása felé két finom kormányzati lépés is mutat. Az előző energetikai államtitkár, Kaderják Péter vezetése alatt születtek olyan döntések, amivel adott esetben a teljesen alanyi jogon járó rezsicsökkentett struktúrát meg lehet pingelni. Sőt, ezek segítségével, adott esetben akár egyik napról a másikra be lehet avatkozni a folyamatokba. Az egyik ilyen lépést a 4 kW-osnál nagyobb háztartási méretű napelemes rendszerekre bevezetett adó jelenti, ami most ugyan 0 forint, de ez a tétel bármikor változtatható, pláne, hogy jelenleg ez a méret a családi házakra telepített napelemes rendszerek között egyre inkább a méretezés alja. [Megjegyzés: a háztartási méretű kiserőművekre vonatkozó elosztói teljesítménydíj bevezetése már Kaderják 2018-as kinevezése előtt megtörtént. Viszont annak köszönhetően maradt eddig láthatatlan sarc, hogy a MEKH korábbi vezetése, illetve a januárban leváltott ITM-államtitkár szakmai stábjában is inkább az a felfogás volt meghatározó, hogy ez az adóztatás jobban visszafoghatná a beruházási kedvet, mint amennyire a napelempiacot az ország megújuló energiás vállalásai miatt pörgetni kell, így a háztáji napelemek terjedését egyelőre nem célszerű ezzel korlátozni.]

Kép: Németh Dániel

Az elosztói teljesítménydíjnál is erősebb jelzésnek számít, hogy tavaly ősszel a villamos energiáról szóló szabályozás úgy változott meg, hogy az elosztóhálózati cégek számára előírta: az évi 5000 kWh fogyasztásnál nagyobb értéket produkáló lakossági ügyfeleknél fel kell szerelni az okosmérőórát. Ami nem csak technológiai értelemben visz előre. Ha ezt a rendeletet kicsit alaposabban kielemezzük, akkor abban látni lehet, hogy az okosmérős fogyasztói körben megszüntethető a hagyományos, profilelszámolás-alapú logika. Ez elkezdheti megváltoztatni azt az eddigi klasszikus, monolit egyetemes szolgáltatói berendezkedést, amiben a lakossági fogyasztó egyetlen fix végfogyasztói árat fizet a rendszerben. Ami még nem történt meg, mert még minden érintett keresi, hogyan is kellene ezt a jogszabály-módosítást értelmezni, de az elosztók számára ez már akkor is egy élő kötelezettség.

Néhány év alatt le kell cserélni valamennyi olyan mérőórát, ami évente 5000 kWh-nál nagyobb fogyasztást mér. Ez már egy jelentős fogyasztói kör az országban akkor is, ha a statisztika szerint az átlagos magyar háztartás 2250-2500 kWh villamos energiát fogyaszt évente. Kicsit más perspektívából megközelítve azonban azt mutatják a számok, hogy az 5000 kWh-os éves fogyasztás egyáltalán nem extrém méret, pláne nem az, ha családi házakról van szó. Mert ha van egy kis műhely, ahol a gépek miatt bekötötték a 3 fázist, vagy ha például hibrid-elektromos autót is használ és tölt hálózatról a család, akkor ez nem egy extrém energialimit. De tovább megyek: mindenkinek, aki napelemes rendszert telepít a tetőre, okosmérőt kell használnia. Ami ráadásul önmagában is egy rendszerszintű eszköz lehet a változáshoz, elég, ha ezt a kört kihúzzák a jelenlegi fix fogyasztói áras körből.

- Itt egyszer már jártunk! Hozzánk például több mint 6 éve telepített az Elmű okosmérőt, ami viszont nem mérhet okosan, mert ahhoz a szabályozás nem biztosít a cégnek jogosítványokat. Ezzel csak azt jelezném, hogy az úton előre jutni nem lehet csak az okosmérők elterjesztésével, mert ahhoz a korlátozó vagy tiltó reguláknak is változniuk kell.

- Valóban, eddig is a szabályozással volt ez ügyben nagyobb probléma, leginkább az, hogy a lakosságot nem merték a piaci árak felé elindítani vagy engedni. Most annyival komplikáltabb a helyzet, hogy a háztetőkön már több mint 650 megawattnyi napelem termel, és ez a bő 80 ezer háztető már van akkora nyomaték, hogy rést lehessen vele ütni a szabályozáson.

És mielőtt még az ellátásbiztonság ügyében előkerülne: mindezt nem érdemes a február végén Texast letaroló esethez hasonlítani, az ottani katasztrófahelyzet rémével riogatni a lakosságot. Azért nem, mert aközött, hogy néhány napra kiszámlázható-e egymillió forintos villanyszámla, és aközött, hogy az áramár piaci mozgását tagadjuk, igen nagy és jelentős a mozgástér. Ráadásul Európában olyan infrastrukturális és piaci berendezkedés vagy állapot, mint ami Texasban kialakult, sehol sincs. Nyilván egyetlen európai sem gondolkozik olyan mértékű liberalizációban, ami a texasi példához hasonló extrém napi ármozgásoknak akarná kitenni a háztartási fogyasztókat. De a másik oldalról az is jól látszik, hogy a teljesen szabályozott, lenyomott, fix áramár azt az ösztönzést korlátozza, hogy a fogyasztó energiahatékonysági beruházásba kezdjen.

- Ezt a váltást, az ehhez szükséges döntést könnyíti vagy nehezíti, hogy a lakossági áramszolgáltatási piac tovább redukálódik azt követően, hogy márciusban az Elmű-Émász visszaadta az erről szóló jogosítványát, illetve hogy az MVM veszi meg az Émász hálózatát?

- Amíg több szereplő volt - és akkor most visszaugorhatunk az egyetemes szolgáltatási történet elejére -, azt láttuk, hogy a többszereplős piac képes volt a lakossági piac dinamizálására. Volt annyira versenyző a helyzet, hogy a szabadpiaci kereskedőknek is volt tere belépni erre a piacra. Tessék visszaidézni: a Magyar Telekom 2011-ben már 40 milliárd forintos éves árbevételre volt képes az energetikai üzletágában, és 2009-től, alig két év alatt a piacon képes volt 5-6 százalékos részesedést elérni. Ezek nem lebecsülendő számok, mert az látszik belőlük, hogy a lakosságban van indíttatás arra, hogy akár szolgáltatót is váltson, egy kicsit jobban is odafigyeljen, ha abból neki haszna származik. Ez ugyanaz a rugó, mint ami a biztosítási piacon a gépjárművek kötelező biztosítási rendszerének bevezetésekor működött; előfordult, hogy egyik évről a másikra akár 1 millióan is átvándoroltak más társaságokhoz annak apropóján, hogy más társaságnál jobb kondíciókat találtak. Nem mindig és nem feltétlenül lenne ennyire dinamikus a fogyasztói áramlás, de abban biztos vagyok, hogy a piaci szereplők közti pezsgést fenn tudná tartani.

Kép: Németh Dániel

Ami most az árampiacon a lakossági szolgáltatási piac átrendezésében történik, azt a földgázzal már végigcsináltuk. Annak az lett a vége, hogy az egyetemes szolgáltatói földgázpiac egyetlen állami szereplőnél összpontosul, amely bizonyos keresztfinanszírozásokkal még lábon tudja tartani a rendszert. Az utóbbi évek nagyon kedvező beszerzési árai is segítették ezt, de jöhet olyan időszak, amikor nem tud már majd így működni.

Az áram esetében a rugalmassági tartalékok elfogyásának idején vagyunk, mert úgy gondolom, hogy az emelkedő szén-dioxid-kvóta árak, és az EKR együttes hatása e tekintetben is limitálni fogja, hogy az egyetemes szolgálatatás során mit tud majd az állami cég keresztfinanszírozni. Ez ügyben látszólag jobban áll, mint a gázzal, amit nagyrészt importból kell vennie, a kedvező lakossági áramárnak pedig ma – legalábbis a termelési oldalon - a paksi atomerőmű a biztosítéka. Az erőmű rég túl van már az amortizációs költségein, de már legfeljebb egy bő évtizedig fenntartható a cash cow időszaka, ami éppen az árnyomás kérdésben már más problémákat is felszínre hoz. Ha az állam ugyanis lefelé tolná a termelői árat például azért, hogy a rezsi “továbbra is meg legyen védve”, akkor ez az erőmű leállítását követő leszerelési és eltakarítási munkálatok finanszírozhatóságát hozná nehezebb helyzetbe. Azért, mert a nyomottabb ár kevesebbet juttatna abba a nukleáris alapba, amiből az 1800 milliárd forintra kalkulált rekultivációs munkálatok kerülnek majd.

Fontos volna megérteni azt, hogy ezen a területen nincsenek intézkedések áldozatok nélkül. A ma meglévő, látszólagos mozgástér a paksi atomerőmű áramárával kapcsolatban annyi, hogy ha ma lejjebb nyomják az áraikat, akkor az nem más, mint egy generációk közötti költség-átcsoportosítás. Egy ilyen döntés jelenben húzható hasznát ugyanis a jövő generáció fizeti majd meg.

Az eredeti kérdésre visszatérve: ideális esetben az, hogy ez a piac kétszereplőssé válik, önmagában egy semleges információ lenne, mert egyre inkább annak kellene előtérbe kerülnie, hogy az egyetemes szolgáltatók mellett szabadpiaci kereskedők is újra megjelenjenek a lakossági piacon. Ennél fogva az egyetemes szolgáltatók ténylegesen, egyre inkább a villamos energia törvény szerinti úgynevezett végső menedékesek kellene, hogy legyenek. A kifejezés is azt jelzi: az kerül ebbe a kategóriába, akinek nincs más lehetősége. A gyakorlatban viszont - mondhatjuk úgy, hogy ezzel szemben – az a helyzet, hogy mivel a jelenlegi lakossági fogyasztói árszabályozás azt a sajátságos gyakorlatot követi, hogy az inputot és az outputot is regulázza, miközben mindenkit e kategóriába kényszerít, valójában gúzsba köti a rendszert. Ha az állam az árképzésben nagyvonalúbb lenne, és így a lakossági piacon is megjelenhetnének az alternatív kereskedők, akkor ez a helyzet enyhíteni tudná az egyre inkább feszülő rendszert.

- Az erről elhangzó hivatalos mondandókba nehéz volna belelátni mindazt, amit mond.

- Ezért kezdtem úgy, hogy „ideális esetben”. A gond az, hogy ha ebből az egész témából kihagyjuk az aktuális politikát, akkor is az látszik, hogy a szakpolitikai döntéshozók számára ez tabu.

Így is volna arra mód, hogy kicsit vonzóbbá tegyék üzletileg a területet: ha elkezdenék lebontani azokat az intézmény-oldali korlátokat, amelyek a lakossági szolgáltatás előtt tornyosulnak. Ha egyszerűsíteni lehetne az ügyintézést, ha megengedné a szabályozás ez ügyben az online szolgáltatást, ha engedne teret annak, hogy valaki csak pici marginnal is, a sűrű fillér elve alapján szolgáltasson. És hát az a helyzet, hogy ezeket a kis lépéseket már ki sem kell kipróbálni, hogy működnek-e, mert ezeken a pilotokon már túl vagyunk.

Kép: Németh Dániel

A koronavírus-helyzet elmúlt egy éve éppen az egyetemes kereskedők oldaláról hozott sok innovációt. Ez azért is fontos, mert megmutatta, hogy az energiaszektor vállalatai példa értékűen tudtak adaptálódni; az E.On egy hét alatt bevezette a komplett online ügyfélszolgálatot és az MVM ezt utána tudta csinálni. Ezzel a cégek azt is megmutatták, hogy már nem kellene ötezer lakosonként ügyfélszolgálati irodát fenntartani a megfelelő ügyfélszolgálati üzemeltetésért, mert rávehetők az ügyfelek, hogy az interneten intézzék a dolgaikat. Sőt, az említett cégek ebben is innovátorok voltak: az idősebb generációnak az online ügyintézéshez „beszélgetős verziót” is elkészítettek, ahol webkamerán keresztül, de hús-vér operátorok segítették az ügyintézést. A Covid-19 kényszere hozta ki a rendszerekből ezeket a megoldásokat, de ha tényleg működik, a szolgáltató számára azzal az előnnyel is járhat, hogy folyó költséget is csökkenthet vele. Márpedig ezek a költségek az egyetemes szolgáltatásban éppúgy nem elhanyagolandók, ahogyan a határidőn túli tartozások kérdésének kezelése, amiben pedig éppen az a technológia hozhat újat, ami más okból is teret nyer.

Olaszországban több mint egy évtizede, hogy az Enel bevezette az okosmérést. Ennek az egyik fő indoka a nemfizetések arányának leszorítása volt. Mert az okosmérő képes a teljesítménykorlátozásra is: ha nem fizetted be a villanyszámládat, akkor nem kikapcsol a szolgáltatásból, hanem lekorlátozza a hálózatból használható teljesítményt. De ha egyszer csak nem működik a mikrohullámú vagy a mosógép, hamar befizeti az ember a tartozását. Pont úgy, mint a mobiltelefonos számlatartozáson esetében.

- Az energiaszektorban zajló uniós szintű átalakulásokat, ha némi távolságból is, de követjük - legyen szó a megújuló energia térnyeréséről, a hálózati fejlesztésekről, a termelő-fogyasztókról vagy a dekarbonizációról. Az energiakereskedő – legalábbis a laikusok számára – legfeljebb az EKR-bevezetése körüli aggályok kapcsán került be ebbe a képbe. Valójában ennek a folyamatnak az energiakereskedő az egyik innovátora, az alakítója vagy inkább az elszenvedője?

- Ahogyan az energetika, az energiakereskedői szektor maga is differenciálódik. Biztosan lesznek, akik megmaradnak olyan klasszikus kereskedőnek, akik nagyban, lényeges innovációk nélkül dolgoznak majd tovább. Ők egyre kevésbé meghatározó szereplőkké válnak, mert a „hangadók” vagy a termelői oldal felé integrálódnak, vagy a fogyasztói oldal felé mozdulnak. Előbbi esetében a kereskedők valamilyen eszközalappal kapcsolódnak jobban össze, és ott keresik a szinergiát. Elméleti a példa, de világosan érthető: ha a MET - amely eredendően mégiscsak egy gáznagykereskedő cég – a saját, földgáz tüzelésű Dunamenti Erőművét gáz-áram konverzióra használja – vagyis, ha a piacon a gáz jobban eladható, akkor azzal kereskedik, ha az áram, akkor pedig a gázból áramot termelve, azzal. De hasonló logika szerinti szinergiában dolgozik már most is, igaz, kisebb méretben az ALTEO, amelynek sokféle erőművéből tud a fogyasztóra optimalizált mixben energiát kínálni, sőt, a mérlegköri kiegyenlítés lehetőségét is kínálja.

A fogyasztók felé elmozdulók számára a fogyasztói profil válik igazán érdekessé. Részben ide sorolom azokat a kereskedőket is, akik a tárolás felé orientálódnak, ők viszont elsősorban nem klasszikus áramtermékeket fognak árulni, hanem csúcsidőszakit, kiegyenlítőt, olyan termékeket, amiért a piacon csak kevesen, ritkábban, de sokkal többet fizetnek. A fogyasztói profilra építkezik az MVM és az E.On energiakereskedelmi vonala is például azzal, hogy munkába állított lakossági napelemes rendszereket telepítő cégeket, amelyek e beruházásokat kompletten, a tervezéstől az engedélyezésig vállalnak. Ezek a cégek igyekeznek kihasználni az ügyfélbázisukban rejlő szinergiákat, azt, hogy meglévő kapcsolataikon keresztül bejuthatnak a háztartásokba, hogy további, eredetileg a kereskedő és a hálózati szolgáltató számára is ismeretlen területen, behind the meter (mérőóra mögötti) megoldásokat adjanak el. Az ilyen kereskedők tevékenysége egyre inkább ügyfélközpontúvá válik, aminek a hátán be lehet vinni a háztartásokba más, hozzáadott szolgáltatásokat is.

Lehet, hogy az áram eladása nem a nagy üzlet lesz, de a kapcsolódó üzletekkel kialakítható a stabil kereskedői tevékenység. Örök igazság, hogy a kereskedő mindig megkeresi az üzletet.