Szeptember 15-ig kaptak haladékot a kormánytól az egészségügyi dolgozók, hogy beoltassák magukat a koronavírus ellen. Azok, akik munkáltatójuk végső felszólítására sem veszik fel az oltást (erre a felszólítástól számítva még 15 napjuk van), elveszítik állásukat, kivéve, ha az oltás elmaradásának egészségügyi oka volt. Az érintett dolgozók azonban nem egy átlagos felmondólevelet kapnak: a kormány úgy rendelkezett, hogy az oltatlanokat azonnali hatállyal, felmondási idő és végkielégítés nélkül kell elbocsátani.

Végkielégítés nélküli, azonnali elbocsátásra a munkavállaló rendszerint azzal adhat okot munkáltatójának, ha vétkes magatartásával megszegi fontos munkaköri kötelezettségét - írja állásfoglalásában a TASZ.

Kapcsolódó

A szervezet jogásza szerint az, hogy a be nem oltott egészségügyi dolgozókat azonnali hatállyal, végkielégítés nélkül lehet elbocsátani, arról árulkodik, hogy a kormány szemében az oltás elmulasztása nem különbözik a vétkes munkavállalói kötelezettségszegéstől.

A vétkes magatartás példájaként a szakértő egy ittasan munkába álló orvost említ, ami szerint bizonyos megvilágításban akár párhuzamba is állítható egy oltatlan orvos helyzetével, elvégre mindketten megsértenek egy-egy munkaalkalmassági előírást, és bizonyos fokú kockázatot jelentenek a rájuk bízott betegekre. A különbség azonban a két eset között sokkal kirívóbb, mint a hasonlóság - hangsúlyozza a szakértő.

Az érvelés egy része elfogadható

Indoklása szerint a munkaviszonyt megszüntető munkáltatói döntések többnyire nem érintik a munkavállaló alapvető jogait. A betegeket ittasan kezelő orvos kirúgása például semmilyen alapjogot nem korlátoz. Az elmaradt védőoltás miatti elbocsátás viszont alapjogot érintő döntés.

A különféle védőoltások felvétele, illetve elutasítása ugyanis az egészségügyi önrendelkezési jog részét képező döntés. Mi több, a védőoltásra kötelező jogszabály nemcsak az önrendelkezési jogot, hanem sokak esetében a foglalkozás szabad megválasztásához való jogot is korlátozza. Sokan ugyanis nemcsak az aktuális állásukat veszítik el, hanem azt a lehetőséget is, hogy foglalkozásukat bárhol máshol gyakorolják az országban - teszi hozzá a TASZ szakértője.

A közhatalmi szervek az alapjogokat csak különleges célok elérése érdekében, és csak végső eszközként korlátozhatják, ráadásul a jogkorlátozás súlyának mindig arányban kell állnia az elérni kívánt cél jelentőségével (erre vonatkozik az ún. szükségességi-arányossági teszt).

A betegek életének, egészségének védelme olyan alkotmányos cél, amellyel indokolható az egészségügyben dolgozók oltásra kötelezése. Ez a cél nemcsak a betegekkel közvetlen kapcsolatba kerülő dolgozók (orvos, ápoló, műtőssegéd, takarító stb.) kötelező oltását alapozhatja meg, hanem a háttérben dolgozókét (laboráns, kórházi gyógyszerész, informatikus stb.) is, akiknek tömeges kiesése a munkából súlyos csapást mérhet az egészségügyi ellátórendszer működőképességére.

Az, hogy egy védőoltás kötelezővé tétele egy adott munkakörben arányos jogkorlátozást jelent-e, számos szempont mérlegelését igényli, és csak esetről esetre dönthető el. Az arányosság megítélésekor azonban figyelembe kell venni azt is, hogy milyen szankció kapcsolódik az oltás elmulasztásához. A szankción múlik ugyanis, hogy az érintetteknek mekkora árat kell fizetniük azért, ha nem oltatják be magukat - emeli ki a jogi szakértő.

Az oltatlanság miatti állásvesztés véleménye szerint jó eséllyel nem aránytalan beavatkozás. Oltás nélkül ugyanis a betegbiztonságot csak rendkívül körülményesen és fokozott kockázatok árán lehetne biztosítani, elsősorban a dolgozók folyamatos tesztelésével.

A felmondási idő nélküli felmondás is arányosnak tekinthető, tekintettel a rendelkezésben megfogalmazott két hónapos türelmi időre a szankcionálás előtt. Emellett az egészségügyi szolgáltatók így mielőbb berendezkedhetnek arra, hogy az ellátást csak védőoltással rendelkező dolgozókkal biztosítsák. A TASZ véleményes szerint lehet persze úgy érvelni, hogy az oltatlanokat a felmondási idő teljes időtartama alatt fel lehetne menteni munkavégzési kötelezettség alól, ami viszont számukra diszkriminatív előnyt jelentene a beoltott kollégákhoz képest. Ráadásul munkaerőkiesést is okozna, hiszen a felmondási idő tartama alatt az oltatlan munkavállaló helyére az intézmények nem tudnak új munkavállalót felvenni.

De mi van a végkielégítéssel?

A végkielégítés megvonása ugyanakkor a TASZ megítélése szerint már aránytalanná teszi  a jogkorlátozást. Különös tekintettel arra, hogy ez a jogfosztás egy további alapjogot is érint, mivel a munkavállalói végkielégítés – mint jogos váromány – a tulajdonhoz való jog védelme alatt áll - írják.

A kormányt, amikor a végkielégítésre vonatkozó jogfosztásról rendelkezett – amellett, hogy megspórolja a költségvetésnek a végkielégítési összegeket – az a cél vezérelhette, hogy nyomást gyakoroljon a dolgozókra: ha a munkahely feladása nem vonzó alternatíva, feltehetőleg többen döntenek az oltás felvétele mellett.

Ez a cél akár még összefüggésbe is hozható a biztonságos betegellátással (ti. minél több dolgozó marad az állásában, annál biztosabb a betegellátás). A cél azonban ezúttal sem szentesíti az eszközt. A korlátozás alkotmányosságához kevés az, hogy az jogszerű célt szolgál, annak arányosnak is kell lennie.

A végkielégítésétől is megfosztott, oltatlan dolgozó már abszolút vesztes a munkáltatóval szemben, s ez a felállás csak a munkáltató érdekeinek védelmét tükrözi, a dolgozó szempontjait semmilyen mértékben nem veszi figyelembe - olvasható a TASZ véleményében.

Ha a kormány tekintettel lett volna arra, hogy

  • az egészségügyi dolgozók az oltás elutasításakor alapvető jogukat gyakorolják,
  • hogy egy olyan újonnan bevezetett munkaalkalmassági feltétel miatt veszítik el munkájukat, amit állásuk elfogadásakor nem láthattak előre,
  • hogy a felmondási idő hiánya miatt úgy veszítik el állásukat, hogy egyetlen napra sem kaptak felmentést a munkavégzési kötelezettség alól, így álláskeresési lehetőségeik erősen limitáltak voltak,
  • hogy számos kirúgott dolgozó hónapokig biztosan nem fogja tudni gyakorolni a foglalkozását,
  • hogy az oltás elutasítása nem olyan vétkes magatartás, ami bármit is levonhatna a korábban végzett munka értékéből,

akkor arra kellett volna jutnia, hogy ezeket a dolgozókat nem szabad teljes egészében megfosztani végkielégítésüktől - állapítják meg a TASZ jogászai. Véleményük szerint a fentiek azt jelentik, hogy az elbocsátott egészségügyi dolgozók alappal támadhatják meg a munkáltatójuk felmondását a bíróság előtt.

Jogsérelmükre az eljáró bíróság úgy tud orvoslást nyújtani, hogy kéri az Alkotmánybíróságtól az oltatlan dolgozók végkielégítését elvonó jogszabályi rendelkezés megsemmisítését.

A teljes szakvélemény itt olvasható.