A Napi Gazdaság csütörtöki számának cikke

Magyarországnak az európai válságkezelésre kevés közvetlen befolyása van − ami tapasztalata van, az inkább a páciensé, és nem az orvosé. Az viszont magyar szempontból sem mindegy, miként választanak az uniós vezetők az államháztartás rendbetétele és a növekedés beindítása között, hiszen ez a dilemma a hazai kihívások közepette sokkal szélsőségesebb formában jelentkezhet.

Kiigazítani, miközben növekedni

Az európai adósságkrízis menedzselésére kitalált mechanizmus, a fiskális paktum vagy akár a maastrichti kritériumok betartása komoly növekedési vállalásokkal jár együtt. Az európai vezetők korábban abban bíztak, hogy a 2009-es pénzügyi válság enyhülésével beindul a harmonikus gazdasági stabilizáció, ami teret enged a több évtizede halmozódó adósságok leépítéséhez, illetve a költségvetések szerkezeti átalakításához, lehetőség szerint közösen kialakított irányelvek mentén. Mára azonban nyilvánvaló lett: nemhogy nem indult be az egészséges növekedés, hanem az eurózóna tartós recesszióba került, részben a szigorú fiskális vállalások miatt. Az egyes tagországok gazdasága ráadásul rendkívül eltérő pályán mozog, ami megnehezíti a közös válságkezelést, sőt érdekellentétekben csapódik le.

Magyarország az Európai Unión belül nem áll jól sem az államháztartási reform, sem pedig a növekedési kilátások terén. Mértékadó vélemények szerint idén elkerülhetetlen lesz a magyar recesszió − az OECD például 1,5 százalékos idei visszaeséssel számol −, és jelenlegi ismereteink alapján jövőre is legfeljebb stagnálás várható. Azért hangsúlyos a "jelenlegi ismeret", mert az államháztartás folyamatos nyomás alatt van, a kiigazítási kényszer újabb terheket róhat a gazdaságra, ami miatt nehéz akár csak egy évre előre is becslést adni. Az állam és a magánszektor finanszírozási gondjai miatt rendkívül szűk mezsgyén lehet kombinálni az áht-reformot a növekedést generáló intézkedésekkel − gyakorlatilag lehetetlen vállalkozásnak tűnik (bár az NGM még mindig 0,5 százalék körüli növekedést jósol).

A fellendülés bizalmi kérdés is

Az államháztartási folyamatok stabilizációja viszont már csak a bizalom szempontjából is kulcsfontosságú, hiszen azonnal megjelenik az adósságkezelés költségeiben. Mindebből következik, hogy közvetlen eszközökkel nem, közvetett úton viszont kiaknázható a hazai gazdasági növekedés potenciálja. A magyar kilátásokat ugyanis a termelővállalati szférát sújtó kiszámíthatatlan és egyre növekvő állami elvonás rombolja, ami akadályozza a fordulatot a foglalkoztatottságban, súlyosan károsítja a régiós versenyképességet és erodálja a politikai döntéshozók hitelességét kül- és belföldön. A növekedéshez ma szinte kizárólag az exportőr iparágak tesznek hozzá − lehetőségeik részben külső adottságoktól, köztük az európai piac felvevőképességétől függnek, ám a gazdaságpolitikába vetett bizalom itt is megjelenik, hiszen a nemzetközi vállalatok beruházásaiért éles verseny zajlik világszerte. Államháztartási káoszt ezért csak rövid távon lehet specifikus adókkal tompítani − fenntartható növekedési pályára viszont nem lehet átállni ezzel a szakmai teljesítménnyel.

Nemcsak a bevételi oldalon van probléma, hanem a kiadásin is. Mivel folyamatos a konszolidációs kényszer, ezért a legproduktívabb, hosszabb távon kifizetődő, a fenntartható növekedést megtámasztó szférákat sújtja a drasztikus forráskivonás − pedig elsődleges cél ezt megakadályozni, amennyire csak lehet. Sőt a növekedési potenciál kihasználásához középtávon a produktív, a humán tőkét fejlesztő állami beruházásokra lenne égető szükség, elsősorban az oktatásban és az egészségügyben.

Gazdaságpolitikai fordulat kell

A gazdaságpolitikai fordulat keretében újra kellene gondolni az államháztartási reform alapjait. A legfontosabb a nagy elosztó rendszerek igazságosabbá tétele, a cél itt is az egyensúly kialakítása kell hogy legyen. Ennek átmeneti költségeit ma sokkal nagyobb valószínűséggel lehetne elfogadtatni a nemzetközi hitelezőkkel, mint az uniós jogszabályi plafont is súroló szektorális különadókat. Bár két éve a nyugdíjreform költségeit Brüsszel nem engedte leírni a kumulált hiányból, a változó európai hangulatban talán ismét fel lehetne vetni, hogy a "jó ügyért" cserébe bizonyos hiánycélok rugalmasabban kezelhetők. Spanyolországnak és Olaszországnak sikerült ezt elérnie, így Magyarországnak sem lehetetlen − csak a jó ügyet kell megtalálni hozzá.

A legfontosabb ilyen ügy ma Magyarországon a társadalombiztosítási rendszer újragondolása, itt minden érintettnek, szakmai és érdek-képviseleti szervezetnek, állami szolgáltatónak közösen kellene kialakítani a nemzeti stratégiát. Sorsdöntő lenne az adóreform is − nem a munkát és a termelést sújtó sarcokkal, hanem egy progresszív jövedelem- és fogyasztási adórezsimmel kellene növelni nemcsak az állam bevételeit, hanem az államháztartás tervezésének hosszú távú átláthatóságát és kiszámíthatóságát. Ez megint a bizalmi visszacsatoláson keresztül tenne hozzá picit a növekedési potenciál kihasználásához − sok kis lépéssel lehet megfordulni a lefelé tartó spirálban. A fenntarthatósághoz adósságleépítés kell, amihez elengedhetetlen a tartós növekedés beindítása − ad hoc sarcokból és folyamatos költségvetési kényszer-kiigazításból viszont nem lesz sem növekedés, sem pedig adósságcsökkentés.