− Melyek azok a közös problémák, melyekkel a világ különböző kormányai szembesülnek mostanában, a válság után?

− Alapvetően három − a fejlődő gazdaságok esetén négy − kulcsfontosságú területet emelnék ki. Ezek a válság utáni pénzügyi nehézségek, az infrastruktúra iránti igény − értve itt a nagy ellátórendszerek problémáit −, a kormányzati transzparencia és bizalom hiánya, valamint negyedikként a fejlődő gazdaságokban a masszív növekedés okozta társadalmi feszültségek leküzdése, az urbanizáció problémája.

− Elsőként említette az adósságok elszaladását. Mi a véleménye arról a rövid távú kiigazításról, mellyel ma szembesülünk világszerte?

− A kormányzatok a gazdaságélénkítő lépésekkel hatalmas kiadásokba verték magukat. Rövid távon ezekre megoldást kell találni − ez zajlik most. A kiadások lefaragása és a bevételt jelentő alapok szélesítése lehet a járható út − mellesleg ilyen helyzetekben, sürgősségi beavatkozásként a fűnyíróelv is megengedhető lehet. A cél, hogy a nemzetgazdaságok visszataláljanak arra a növekedési pályára, amely már biztosítja a széles bevételi bázist.
Magyarországon drámai, rövid távú kiigazítás történt, de a legdurvább ilyen jellegű események jelenleg az Egyesült Királyságban vannak. Görögország is tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért, ám a helyzetben közrejátszott az is, hogy Európa egyik legkorruptabb országáról beszélünk, jelentős adóelkerüléssel, feketegazdasággal.

− Hosszú távon ezek a kiigazítások elegendőnek bizonyulhatnak?

− A hosszú távú kiigazításnak különböznie kell ettől, eljött az ideje annak, hogy megváltoztassuk az elképzelésünket arról, miként kell működnie az államnak. Szükség van a hatékonyabb működésre, miközben kevesebbet kellene magára költenie az államnak.

Csak állami nyugdíjrendszer nem működhet

− Az infrastruktúra problémája alatt említette a nagy szociális rendszerek reformját. Az öregedő társadalom miatt a nyugdíjrendszer fenntarthatatlansága a fejlett világban mindenhol komoly kérdéseket vet fel. Magyarországon például nemrégiben szüntették meg gyakorlatilag a nyugdíjrendszer második pillérét. Hogyan látja, lehet-e boldogulni csak az állami rendszerrel?

− Hadd éljek Kanada példájával: minden egyes munkavállaló jogosult állami nyugdíjra, de ez olyan alacsony összeget biztosít, hogy a kanadai életvitel, árak ismeretében a legtöbb ember képtelen lenne megélni ebből az összegből. Emiatt alakultak meg a magánnyugdíjalapok, melyekbe a munkavállaló és a munkáltató ugyanakkora összeget fizet be, ezt pedig egy külön számlán vezetik. Korábban a rendszer előre megszabott nyugdíjat vett alapul, ám ezzel az volt a probléma, hogy sokszor a befizetésektől független volt a tényleges nyugdíj mértéke. A reform során bevezették az egyéni számlás rendszert, ahol már tisztán követhető, hogy ki, mekkora nyugdíjra lesz jogosult a befizetései alapján. De a kanadai rendszer sem tökéletes: az egyre öregedő társadalom és a baby boom hatása miatt mind Kanadában, mind az Egyesült Államokban reformokra lesz még szükség.

Azt biztosan állíthatom, hogy a tisztán állami alapú nyugdíjfinanszírozás nem lehet elegendő. Valamilyen, az állam, a munkavállaló és a munkáltató által közösen finanszírozott rendszerben látom a megoldást. De, hangsúlyozom: a kormány egyedül ezt nem tudja megoldani, mivel a szociális kiadások, az oktatással kiegészülve már így is a kanadai közpénzek 75 százalékát viszik el, és mind az egészségügyre, mind a nyugdíjakra fordított kiadások csak nőnek a jövőben.

− Milyen módon lehetne ösztönözni az önkéntes ágat?

− A kanadai megoldást jónak tartom: adókedvezmény jár az idős korra félretett pénz után, ennek mértéke pedig a félretett összeg arányában nő. Éves 22-23 ezer dollár esetén éri el a maximumát, ahol ez az összeg teljesen adómentessé válik.

− Komoly problémákkal küzd a magyar egészségügy, de hasonló gondok világszerte akadnak. Az európai vagy az amerikai modellt tartja jobbnak?

− Mindkét rendszer komoly problémákkal küzd. A kanadai az európai modellhez hasonlít és szakmai körökben jó rendszernek tartják. Ami igaz is, ha a sürgősségi ellátásokról beszélünk. Ugyanakkor, mivel a halaszthatatlan beavatkozásokra koncentrál, a nem sürgős kezelések esetén hosszú sorok alakulnak ki − előfordulhat, hogy egy MRI-vizsgálatra két hónapot is várni kell. Az Egyesült Államok szereti hangoztatni, hogy egészségügyi rendszere magánfinanszírozásban működik, de fontos kiemelni: a kiadások 40 százalékát ott is az állam állja. A megoldás valahol középen lehet, meg kell találni az állami és magánfinanszírozás valamilyen kombinációját az egészségügyben. Pusztán az állami szerepvállalásra, az adóbevételekre épített egészségügy csak a sürgősségi ellátásokra tud hatékonyan koncentrálni és a kapacitások ilyen módon nem bővíthetők tovább − márpedig nem kérdéses, hogy az öregedő társadalom miatt egyre jobban tömve lesznek a kórházak, rendelőintézetek.

Az interjú második része hamarosan olvasható a Napi Gazdaság Online-on

QP | Quality Placement