Business Talks '24

Üzleti konferencia

Ne maradjon le az év
üzleti konferenciájáról!

Szerezze be
jegyét most.

Elmulasztott lehetőségek

A rendszerváltó években kínálkozó alkalommal nem mindenki tudott élni. Legalábbis nem olyan mértékben, ahogy a lehetőség amúgy engedte volna. A korábbi nómenklatúra emberei közül többen jutottak olyan esélyhez, amilyen egyszer adódik az ember életében − ám rátermettség, nem megfelelő felkészültség, rossz üzleti döntések és egy sor egyéb tényező miatt nem jöttek össze a tartós milliárdok, a generációkra előre megalapozott családi vagyon. A "volt KISZ-esként" emlegetett Nagy Imre is így járt.

Elsodort magyar gazdagok, elúszott milliárdok - cikksorozatunk 1. része itt olvasható.

Frankitel lett a milliárdos veszte - cikksorozatunk 2. része itt olvasható.

Nagy Imre egyértelműen a politikai kapcsolatainak köszönhetően jutott a lehetőséghez, amivel nem tudott megfelelően élni. Az eredetileg matematikus, majd ipari tervező közgazdász fiatalember a rendszerváltást megelőzően a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) első titkára, illetve az utódaként alakult Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (Demisz) elnöke volt. A politikától ugyan 1990-ben visszavonult, s vállalkozásokba fogott, de politikai kapcsolatait vélhetően megfelelően ápolta, hiszen 1993-ban sikerült egy igazán jó kis privatizációs falatot megkaparintania: a sokak által állatorvosi lónak tartott, valaha a háztartási vegyipari piac mintegy háromnegyedét uraló, a magánosítás idején 1,8 milliárd forint jegyzett tőkéjű Caolát szerezte meg vagy másfél tucat befektetőtársával együtt. Igaz, némi szépséghibája azért volt az olcsó tulajdonszerzésnek: a céggel együtt járt egy 400 milliós adósság is, nem szólva arról, hogy akkor jutottak a Caolához, amikor már multinacionális vetélytársakkal, márkákkal kellett megküzdeni azon a piacon, amelyen a Caola részesedése fokozatosan mérséklődött. Ám ezzel együtt is kiváló üzletet csináltak Nagy Imréék: "bagóért", 50 millió forint készpénzért (a maradékon az mrp, az állam és az önkormányzatok osztoztak) szerezték meg 1993-ban a cég 51 százalékát E-hiteles, kárpótlási jegyes vásárlással. Az akkor már 20 százalék alatti piaci részesedéssel bíró Caola vezérigazgatója Nagy Imre lett.



Fokozatos további piacvesztés, a márkanevek − köztük a Caola − értékesítése után Caola-Alfa Kozmetikai Rt. néven folytatta Nagy Imre vállalata, amely egy önmaga iránt kezdeményezett csődeljárás után talpra állva tulajdonosi szerkezetet is váltott, s így 2001-től a Nagy Imre fémjelezte befektetői csoport már 75 százalékra növelte részesedését a menetközben 800 millió forintra mérsékelt alaptőkéjű vállalatban. Az adósságot visszafizették, majd a cég ismét eladósodott, karcsúsított, leépített - szóval élte a magyar átlag cég mindennapi életét. 2011. január 5-ével a Caola-Alfa Kozmetikai Zrt. azután visszavásárolta a Caola márkanevet és a Caola termékcsaládot. Ezzel ismét teljes körűen hazai tulajdonba került a cég, amelynek jelenlegi neve Caola Kozmetika és Háztartás Vegyipari Zrt.

Ez persze nem is annyira rossz. Persze csak relatíve, hiszen hol van a mai valóság az induló, közel kétmilliárd forintos tőkéjű cégben rejlő lehetőségektől? Mert hát ezzel nem tudott élni Nagy Imre.

Az energiaipar sem biztos mentsvár

Jóllehet minden egyes milliárdos életútja, munkássága, sikere és esetleges (akár viszonylagos) bukása érdekes, legalábbis követhetetlen, ha nem éppen homályos, kevés olyan "komplex" üzletembere volt a rendszerváltás utáni Magyarországnak, mint Kapolyi László. Tudományos pályán elért komoly eredményei párosultak üzleti sikerekkel, ami már önmagában is ritka, ám az még inkább, hogy mindehhez társult egy nyíltan felvállalt politikai szerepvállalás is − s nagytőkéshez képest nem szokványosan, éppen a baloldalon. Milliárdos és szocdem − érdekes párosítás. Igaz, a milliárdjai veszélyben − a leggazdagabb magyarok korábbi ranglistáin sorra előkelő helyezést elérő Kapolyi 2011 óta − legalábbis a becsült mutatók alapján − nem található a "klubtagok" között. Politikai pályáját tekintve is egyre inkább a perifériára szorul − bár ez, valószínűleg, nincs igazán ellenére. Bizonyára valamilyen szerepet játszik mindebben a kora is, de az idén 80 éves Kapolyi Lászlóra senki − talán még ő maga − sem tekint nyugdíjasként.


Vagyonvesztése azért furcsa, mert egy olyan ágazatban tevékenykedett világéletében, amely napjainkban is az egyik legjövedelmezőbb szektornak számít, olyannak, amelyre még hosszú ideig szükség lesz, s amely jelentős profittermelő. Évtizedek alatt kiépített kapcsolatrendszere pedig azt feltételezné, hogy csak akkor "kopik ki" az üzleti világból, amikor ő akarja.

Életpályája hosszú ideig sok mindennek volt mondható, de furcsának éppen nem. 1932-ben született Újpesten − olvasható róla a Wikipédiában. Végzettségét tekintve bányamérnök az utóbb milliárdossá vált üzletember, aki szegénységben kezdte (politikai orientációja is vélhetően ennek köszönhető): szülei nem tudták finanszírozni nappali egyetemi tanulmányait, s korán el kellett kezdenie dolgozni a tanulás mellett. Keszonmunkásként indult, utóbb szakmáját, szakosodását tekintve szerkezetépítő mérnök, energetikus, közgazdász, üzletember, politikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kutatási területe a kőzetmechanika, valamint az energiagazdálkodás és -politika. 1983 és 1987 között Magyarország ipari minisztere volt, majd a rendszerváltás után, 1994-től a Magyarországi Szociáldemokrata Párt elnöke, s 2002 és 2010 között országgyűlési képviselőként politizált a Magyar Szocialista Párt frakciójában. Politikusi pályája mellett nem hanyagolta el az üzleti szférát sem, amelyben ma is aktív a legendás munkabírásáról és emlékezetéről is ismert vállalkozó.

Vagyonának javát annak köszönheti, hogy sikerült nem is kis részt kihasítania az orosz államadósság lebontásából az 1990-ben alapított System Consulting (SC) Kft. cége révén. A rendszerváltás után a volt Szovjetunió adósságát átvállalva Oroszország 900 millió dollár értékű tartozását nem pénzben, hanem áruval és szolgáltatással egyenlítette ki. Idehaza elvben pályázat útján lehetett egy meghatározott árfolyamon megvenni a magyar államtól az adósságot, amit azután az üzletet elnyerő cég hajtott be. Jóllehet az államközi megállapodás egyik pontjaként Moszkva kikötötte, hogy energiahordozó nem lehet a listán, Kapolyi kapcsolatai révén mégiscsak elérte, hogy 120 millió dollár értékű adósság rendezésében egy "háromszögügylettel" az ő cége vegyen részt: Oroszország Ukrajnának szállított szenet az adósság terhére, a szén ellenértékét pedig az ukránok villamos energia formájában juttatták el Magyarországra.

Hiába azonban a jelentős erőre szert tett cég, a tudás, a kapcsolatrendszer, a 2006-ig élvezett monopol-áramimportőri pozíció, a milliárdok jó része elúszott. Nemcsak azért, mert csökkent a System Consulting Zrt.-ből ki-, illetve ráépülő (külföldi leánnyal is rendelkező) cégbirodalom korábban akár évi milliárdnál is többet eredményező nyeresége, hanem mert − külső és talán belső okokra visszavezethetően − rossz üzleti döntések is születtek. Mint a Vértesi Erőmű Rt. megvásárlására tett kísérlete, vagy akár az utóbb szintén kudarccal végződött vásárosnaményi erőműépítés. A vértesi erőmű, az együttműködés a céggel, illetve a tulajdonos állammal amúgy is mumusnak bizonyult Kapolyi számára. Ahogy a korabeli sajtó az MTI-re hivatkozva beszámolt róla: "Az erőmű 2010 augusztusában csődvédelmet kért; összességében csaknem 10 milliárd forint kártérítést fizetett áramkereskedőknek és hitelezőinek, mert a cég korábbi vezetése 2008-ban tulajdonosi felhatalmazás nélkül áramvásárlási szerződést kötött a Kapolyi Lászlóhoz kötődő System Consulting Zrt.-vel, amely a villamosenergia-árak esése miatt 2008 utolsó napján visszalépett az üzlettől."

Mindenesetre Kapolyi neve az utóbbi időben már nem üzleti sikerei, gyarapodó milliárdjai, hanem elsősorban meggyanúsítgatásai, perei miatt forgott a médiában, beleértve az euróban is milliárdokban mérhető kártérítéseket.

Túlvállalás után széthullás

Nem is lehetek igazi kapitalista. A szocializmusban, szocialista vállalatnál szocializálódott kapitalista vagyok − így jellemezte magát a Piac és Profitnak 2005-ben adott interjújában Székely Péter, azon üzletemberek egyike, akinek a bukása tipikusnak is mondható. Nem tudott, vagy nem akart visszafogott üzletpolitikát folytatni, üzleti vesztét az okozta, hogy tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója elért. Tény persze, hogy sokan így tesznek, de nem mindenki bukik bele. Székely Péter nem tartozott a szerencsések közé. Milliárdjainak elvesztése persze nem csak annak tudható be, hogy tőkehiányos cégei túlvállalták magukat, sokak szerint a nem megfelelő menedzsment, a hibás személyzeti politikája is szerepet játszott ebben, beleértve azt is, hogy − fiait is bevonva az irányításba − mintegy családi vállalkozássá tette egykor jól prosperáló cégcsoportját. Neki ez − sokakkal ellentétben - sem jött be.

A rendszerváltás időszakában Székely Péter számára nem volt kérdéses, hogyan, főként pedig hogy és hol folytatja munkásságát. Világéletében egyetlen céghez kötődött: a szocializmus éveiben a mintegy negyven export-import cég egyikénél, a Transelektrónál dolgozott, ahova huszonegy évesen (az egyetemet megszakítva) 1962-ben szegődött el. A vállalatot 1991-ben a vezetők és a dolgozók hitelből magánosították, s 1991-től kezdve Székely (rész)tulajdonos-vezérigazgatóként irányította az utóbb több mint húsz vállalatból álló csoportot, amelynek tulajdonosi szerkezete menetközben többször is változott; hol korábbi, komolyabb tulajdonrésszel rendelkező társai szálltak ki, hol az állam szállt be, ilyen vagy olyan formában.



Tulajdonosként ügyvezető igazgatóként vezette a Transelektro Management Vagyonkezelő Kft.-t, majd 1996−2002-ig elnök-vezérigazgató, 2002-től a Trans­elektro Csoport elnöke volt. A cégcsoport ugyan elsősorban ipari tevékenységéről, jelentős exportjáról volt híres, de Székelyék beszálltak az ingatlanbizniszbe is − mégpedig a plázamánia legelején, a cég részvételével tető alá hozott Duna Plaza szinte egy időben nyitotta meg kapuit a Demján-féle Pólus Centerrel. Voltak egyéb ingatlanos tervek is − ezek tőkehiány és hiteltúltengés miatt meghiúsultak. Persze a terjeszkedés kisebb kitérőkkel folytatódott, zömmel hosszú távon megtérülő projektek formájában. Ezt már nem tudta elviselni az alultőkésített, hitelek alatt roskadozó csoport. Az idő előrehaladtával ugyanis az állami beavatkozás (tulajdonrészszerzés, hitelek, garanciák) ellenére a cégcsoport sok tíz milliárd forintos adósságot halmozott fel. Sem a tulajdonosok, sem külső befektetők nem álltak sorba a Transelektro Csoportnál (bár egyes elemeit sikerült értékesíteni), s a jelentős adótartozások felhalmozása mellett a vagyonvesztés, a széthullás elkerülhetetlenné vált.

Pedig Székely mindent megpróbált. A Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének alelnökeként (hírek szerint aspirált az elnöki pozícióra is, de Széles Gáborral szemben alulmaradt) ha a politikába közvetlenül nem is, de közvetve azért mégiscsak beszállt. Közvetetten, a színfalak mögött folyamatosan ápolta e kapcsolatokat, nem véletlen, hogy Székely Pétert és az ő Transelektro Csoportját egyik politikai kurzus sem "üldözte", sőt: hátszelet (hitelt, segítséget stb.) is kapott − legalábbis 2005−2006-ban mindenképpen − a hatalomtól. A leggazdagabb magyarok toplistáján korábban rendre előkelő helyet elfoglaló Székely Péter birodalma pedig atomjaira hullott.