A Szász Károly megveretésével, illetve az ennek lehetséges okaként aposztrofált Pannonplast-felvásárlás szabálytalanságainak felgöngyölítésével kezdődött ügy első főszereplője a Mészáros János egykori K&H-vezető által alapított Britton volt. A második menetben kiderült, hogy a Pannonplast-akció finanszírozásához – amelynek mögöttes célja alighanem a már meglévő és mind nagyobb lyukak eltüntetése lehetett – az Állami Autópályakezelő Rt. (ÁAK) pénzét használta fel a K&H Equities. Mellékszál, de nem lényegtelen, hogy a brókerház eközben egy konkurens Pannonplast-aspiráns, a Karsai Holding tanácsadójaként is szerepelt. Nem világos, hogy a nemzetközi tőkepiacon főbenjáró bűnnek számító információszivárgás mennyire volt jellemző a brókerház berkein belül. Az ÁAK ugyan 580 milliós haszonnal megfejelve gyorsan visszakapta a K&H Equitiesre bízott 13 milliárdját, de ez Bitvai Miklós vezérigazgatót már nem mentette meg a tulajdonosi jogokat gyakorló gazdasági miniszter szigorú fejmosásától és az azonnali felmondástól. (További érintettek lehetnek még az ÁAK egyévi működési bevételét elérő összeg mozgására „nem figyelő” igazgatósági tagok, köztük Gáldi György, a K&H bank ügyvezető igazgatója és Bodnár Zoltán egykori MNB-alelnök.) Az ÁAK pénzének azonnali visszafizetésével borult a K&H-nál a jelek szerint hosszú évek óta működő rendszer: néhány – nem ok nélkül – türelmes nagybefektető pénzének „átcsorgatott” hozamából hízott egy szűk, 60-70 embert jelentő VIP ügyfélkör számlája. (Nem véletlen az áthallás a Postabank 1993–1998 között működő VIP-listájával, még a személyi körben is van átfedés...) A VIP-ügyfelek számláján zsonglőrködő – a napokban Ibizáról nyilatkozó – Kulcsár Attila univerzális pénzügyi szakember volt: miközben egyszerű befektetési tanácsadóként pénzeket kezelt az Equitiesnél, az anyabanknál ügyvezető igazgatói sarzsit viselt. Talán az sem véletlen, hogy irodája Rejtő E. Tibor vezérigazgató (a botrány Bitvai és Kulcsár után harmadik „áldozata”) irodájával egy emeleten volt a bankban. A jelenleg még banktitoknak számító, de a hazai közélet tapasztalatai alapján előbb-utóbb (ha nem is csonkítatlanul és hitelesen) nagyjából nyilvánosságra kerülő VIP-listából alighanem kiderül, kik és miért voltak annyira fontosak a belga–holland tulajdonban lévő, de a magyar úthálózat építéséhez, kezeléséhez sok szállal kötődő nagybank vezetésének, hogy a normál hozamok dupláját – információk szerint egyes extrém esetekben négy-ötszörösét – fizették pénzükre. (A hozamok, mivel tőzsdei nyereségek formájában jelentek meg, januártól ráadásul adómentesek voltak.) A rejtély megoldásában alighanem most is segíthet a viktimológiai megközelítés, azaz az „áldozatok” szerepének felgöngyölítése. A hírek szerint az autópályákat kezelő ÁAK mellett a másik, ugyancsak 11-12 milliárdos pénzzel beszállt nagyügyfél az autópályákat (a korábbi kormányzat alatt) építő Betonút Szolgáltató Kft. volt. Itt – lévén magáncég – az esetleges előnytelen befektetésekért legfeljebb a tulajdonosok vonhatják felelőségre a pénzügyi kérdésekben amúgy egyébként igen talpraesettnek tűnő menedzsmentet, ám a két funkció jórészt egybeesik... Hogy a K&H Equtiesnél működő sajátos „pénz-újraelosztási” gyakorlat összefüggésbe hozható-e a kisebb, helyi jelentőségű közműépítéseknél a néphit szerint hazánkban nem ritka „újraelosztási” gyakorlattal, talán majd a több szálon – nemzetbiztonsági, rendőri, PSZÁF, KBC–ABN – folyó vizsgálat kideríti. A vizsgálatok azt is tisztázhatják, hogy az egyes számlákról hiányzó milliárdok mellett más számlákon fellelt, a befektetési tanácsadó jóvoltából oda került százmilliók végső egyenlege mekkora és volt-e összefüggés a vesztő és nyerő ügyfelek között. Az ország méretre második legnagyobb bankja pénzben alighanem kevésbé károsodott (a nem valós gazdasági események, netán bűncselekmények nyomán a VIP-számlákon megjelent összegek akkor is visszakövetelhetők, ha a tulajdonos már felvette őket és zömük alighanem ész nélkül siet visszafizetni a milliókat), mint presztízsben.