A Napi Gazdaság keddi számának cikke

− Küszöbön áll a járóbeteg-szakrendelők államosítása és a hírek szerint az önkormányzatok zöme megtartaná az intézményeket. Van ennek még jelentősége egyáltalán az ellátórendszer egésze szempontjából?

− A kórházi háttér nélkül működő szakrendelők államosítása ellentétes a Semmelweis tervvel, amely a többi között a kórházon kívüli ellátórendszer megerősítéséről is szól. Ha azonban az önálló rendelőket az államosítás után a kórházak alá rendelik, azok kórházi telephelyként működnek tovább és a kórházak a saját érdekeik szerint bánnak majd a forrásaikkal. Ilyen körülmények között az önálló szakrendelők elsorvadhatnak. A szerepüket azok a kórházi ambulanciák vehetik át, amelyek jelenleg nem tudják kihasználni a meglévő teljesítményvolumen-korlátot (tvk) kapacitásaikkal, pedig van rá OEP-keret. Ezzel persze mindenki jól járhat, gondolhatnánk, csakhogy nem így van; az önálló szakrendelők elsorvadásával a betegek ellátórendszeri hozzáférése romlik. A fennmaradó ambulanciák a kórházak szempontjai szerint látják el a betegeket, többeket utalnak be, mint az indokolt volna, így a betegek eggyel magasabb szinten lesznek ellátva, mint ahogyan arra valóban rászorulnának. Ez indokolatlan költségnövekedéssel jár együtt. A kórházi kapacitások tavaly nyári átrendezése, ennek nyomán a kórházak új betegbeutalási rendje és a területi ellátási kötelezettség átsorolása nem sikerült kifogástalanul, ezért szeptemberben a ki nem használt tvk-kat újra kellett osztani a kórházak között. Ez azt jelenti, hogy az újonnan kialakult betegutak nem képezték le ezt az átalakítást, ezért maradhatott fenn néhol felesleges kapacitás.

− A hírek szerint persze működött a rendszer, mert sehol nem tartották be az új beutalási rendet.

− Részben igaz, de csak részben, mert annyira kevés pénzből kell működniük a kórházaknak, hogy a költségesebb betegeket már nem is veszik fel, így előfordul, hogy rákos beteget csak három hónap múlva hívnak vissza a kórházba. Úgy tűnik, ez szignifikáns problémává nőtte ki magát.

− Valós alternatíva a magánellátás?

− Legfeljebb a járóbeteg-szakellátásban, kórházi szinten ma még kevés a magánellátás − persze a közkórházak falai közé lopózik. A szűkös finanszírozási keretek miatt jó néhány sebész a sor megkerülését magánszolgáltatásként beállítva, a beavatkozásért pluszpénzt kér. Hallani 850 ezer forintos csípőprotézis-műtétről, miközben magánintézményekben 650 ezer forint a szabadpiaci ára. A sorban állás növelésével a rendszer a fekete zóna irányába tett újabb lépéseket.

− És a külföldi gyógyítás? Egy uniós szabályozás szerint ez is elérhető lenne.

− Idén minden uniós kormánynak nyilatkoznia kell, hogy milyen körülmények között engedi a betegeket automatikusan külföldi ellátóhoz, ha odahaza hosszú a sor. Ez a szabályozási kényszer a hazai rendszert nyomás alá helyezi; ha így vesszük, a magyar betegeknek egy-két évet kell még kibírniuk, mert az uniós szabályozás miatt − így vagy úgy − a kormánynak lépnie kell a forrásbővítés irányába.

− Betegek és orvosok szerint is véletlenszerű, hogy mikor milyen ellátáshoz juthatunk.

− Ma az ellátórendszer teljesen szétesett, a szolgáltatások elképesztően variábilisek, senki nem foglalkozik azzal, hogy egy kórházban milyen szakmai munka folyik. Vannak ugyan kórházak − leginkább az egyetemeken −, ahol az orvosok adnak magukra és a szakma szabályai szerint igyekeznek gyógyítani, máshol viszont inkább a finanszírozási gondok kerülése a szempont a betegek ellátásában. Forrás híján a szükséges gyógyszerek egy részét nem adják oda a betegeknek, az ellátások folyamatosan ürülnek ki. Senki sem ellenőrzi, hogy a betegek sok esetben nem releváns szolgáltatásokat kapnak.

− Az átalakításban hol a legnagyobb a lemaradás a kitűzött célokhoz képest?

− Az a baj, hogy az államosítás átszabta a Semmelweis tervet. Az alapján a GYEMSZI-nek a betegbeutalási rendekkel, betegutakkal, a kapacitások értelmes elosztásával kellene foglalkoznia. Vizsgálniuk kellene a térségi aránytalanságokat, újraallokálni a humán és technikai erőforrásokat. Ehelyett az intézmények fenntartása, működtetése köti le az energiáját, sokszor olyan helyre delegálnak feladatokat, ahol azokat szakmailag megfelelő szinten nem lehet ellátni. Elmaradt a hbcs (homogén betegségcsoport)-rendszer felülvizsgálata, ezért a kórházak változatlanul a betegek között szelektálnak, azaz a krónikusan alulfinanszírozott, drágább eseteket nem látják el.

Kép: MTI

− Hol kellene még beavatkozni a működőképesség visszaállítása érdekében?

− Bizonyos központosított menedzsmentfunkciókat vissza kellene adni a kórházaknak vagy a térségi menedzsmentért felelős teszk-eknek, és ki kellene találni, milyen funkciókat érdemes egyáltalán központilag ellátni. Nem halasztható tovább a hbcs-rendszer korrekciója és karbantartása. Korrigálni kell a járóbeteg-szakellátás finanszírozási technikáit, mert most nem érdekeltek az úgynevezett befejezett ellátásban, azaz abban, hogy a beteget a szakrendelőben végleg meggyógyítsák. Meg kell újítani a háziorvosi rendszert, mert ők meg abban nem érdekeltek, hogy egyáltalán valamit is csináljanak. Úgy kell megerősíteni a kórházon kívüli ellátórendszert, hogy a háziorvos és az önálló járóbeteg-szakellátás jobban együtt dolgozhasson. De véget kell annak is vetni, hogy egy jó kezű sebész legálisan 300 ezer forintot keressen milliós nagyságrendű fizetés helyett, de ehhez meg kell találni annak a módját is, hogy a magánforrások szabályozottan becsatornázódjanak a közszolgáltatásba.

− Milyen nagyságrendű karcsúsodás várható még a kórházi kapacitásokban?

− Rengeteg még a beépített akna a kórházi rendszerben. Számos életképtelen kórházat csináltak az átalakítással, amelyek különböző szintű politikai dealek miatt fennmaradtak, de az már kimaradt az előzetes elképzelésekből, vajon milyen bevételekből állják az életképtelen kórházak kiadásait. Sokak szerint még legalább 10-15 százalékkal kellene szűkíteni a fekvőkapacitásokat, amihez viszont a járóbeteg-szakrendelőket meg kellene erősíteni, csakhogy az államosítás miatt a folyamatok nem erre haladnak.