Kezdhetik az egészet elölről?

Mindenki küzd már mindenki ellen az olasz parlamenti választások előtti véghajrában. A szakértői kormány által beindított reformok folytatására egyre kisebb az esély, a populista fordulat viszont mind fenyegetőbbnek látszik.
Szabó Márta, Gerőcs Tamás, 2013. február 21. csütörtök, 13:40
Fotó: Napi.hu

A Napi Gazdaság csütörtöki számának cikke

Bárki, csak ne Berlusconi legyen − nagyjából így fogalmazódtak meg az olasz választásokkal kapcsolatos külföldi óhajok, miután a szakértői kormányfő, Mario Monti tavaly decemberben inkább lemondott, semhogy engedjen a Silvio Berlusconi vezette Szabadság Népe párt (PdL) zsarolásának, előbbre hozva az idén amúgy is esedékes voksolást. Egy ideig ezután az izgatta a szereplőket, hogy a közgazdászprofesszor − aki szigorításaival és reformkezdeményezéseivel a csőd széléről húzta vissza Olaszországot Berlusconi 2011. novemberi bukása után − beszáll-e profiként is a politikai harcba.

Monti végül meghirdette, hogy saját listája élén próbálja folytatni a reformpolitikát − miközben a közvélemény-kutatások szerint a baloldal állt nyerésre, élén a hajdani kommunista párt utódszervezeteiből is létrejött Demokrata Párttal (PD). A jobboldalt a PdL terelte egy zászló alá, Berlusconi pedig úgy vetette be magát, mintha nem lenne a számláján az olasz gazdaság évtizedes vergődése (számos privát skandalum mellett) − de még januárban is inkább viccesen riogattak visszatérésével az elemzők, feltételezve, hogy csak nem szabadítják ismét magukra az olaszok a 76 éves botrányhőst, tudva, hogy az az egész eurózónát megterhelő piaci retorziókkal járna.


Napi grafikonok
A nagyobb képért kattintson!

Kampányhősök és programcsaták

Néhány nappal a február 24−25-i választások előtt már senki sem viccelődik: a fél olasz médiát kezében tartó Berlusconi elképesztő ígéretkampánya nyomán már nem zárható ki teljesen a PdL sikere. Ehhez persze az is kellett, hogy a PD és fő szövetségese, a szélsőbalos/környezetvédő SEL, valamint a csak a szenátusért induló Monti-lista csatázni kezdjen egymással: a jobbközép szavazataira számító kormányfő már a munkaerő-piaci programjával szembekerült a PD bázisát adó szakszervezetekkel, a reformjait végig ellenző SEL-lel pedig semmilyen együttműködést nem tud elképzelni.

Nehezíti a dolgot az is, hogy a pártoktól megcsömörlött polgárok voksainak egy részét elviheti az Öt Csillag Mozgalom (M5S), amelyet Beppe Grillo, az olasz politikai rendszert sok éve kritizáló − kicsit Hofi Géza-szerű − komikus hívott életre. Grillo nem szerepel a tévékben, de a neten, illetve országjáró rendezvényein nagy népszerűséget szerzett mindent elutasító, fiskális kérdésekkel nem sokat törődő programjával.

Csak vészforgatókönyvek maradtak

A mostani, Berlusconi idején elfogadott olasz választási rendszerben csak listás szavazás van és a győztes erősítést is kap. A 630 tagú képviselőházban a legtöbb szavazatot szerző erő automatikusan megkapja a helyek legalább 54 százalékát, a 315 tagú szenátusban viszont annak jár bónusz, aki a legnagyobb régiókban nyerni tud (a helyek csaknem felét az öt legnagyobb régió adja, ezekből három jobboldalinak számít). Az utoljára publikálható, február 8-án megjelent közvélemény-kutatások átlaga szerint akkor a PD/SEL szövetség állt az élen 34,9 százalékkal, utána következett a PdL és hű társa, az Északi Liga 28,9 százalékkal (korábban 10 százalékpont fölött is volt a lemaradásuk). A hangsúlyozottan senkivel sem szövetkező M5S 16,4 százalékot, Monti listája 13,7 százalékot mondhatott magáénak (ezen kívül még a Polgári Forradalom nevű radikális tömörülés lépné át a 4 százalékos küszöböt). Azóta ugyan a pártok az interneten szivárogtatnak saját felméréseket, sőt Berlusconi nyíltan hirdeti, hogy már mindenkit lehagytak, de az elemzői kombinációk mégis ezekből a számokból, illetve az egyes régiók beállítódásából indulnak ki.

A baloldal győz mindkét házban, a PD-t vezető Pier Luigi Bersani alakít kormányt. A PD korábban többször közölte, hogy ez esetben is együtt akarnak működni Montiékkal − kérdés, mennyit folytatnának a szerkezeti reformokból.
A baloldal csak a képviselőházban győz, a szenátusi többséghez kénytelen koalíciót kötni Montiékkal − ez esetben a volt kormányfő komolyabb reformelkötelezettséget várhat el. Sok elemző szerint ezt szeretnék a legjobban a piacok és az európai partnerek.

Minél rosszabb, annál jobb?

Van még továbbá az a forgatókönyv is, amelyet a legnagyobb olasz befektetési bank, a Mediobanca vázolt fel. Eszerint lehet, hogy az volna az ideális − idézte az Il Sole 24 Ore gazdasági napilap −, ha Berlusconi nyerne. Az ugyanis olyan kötvénypiaci következményekkel járna, hogy Rómának hamarosan az ECB-hez kellene fordulnia segítségért. Ez lenne a legjobb módja annak, hogy Olaszország megszabaduljon fenntarthatatlan adósságától − hangsúlyozta az elemzés −, márpedig semmilyen szerkezeti reform nem érhet el eredményt egy olyan országban, amelynek évente 80-100 milliárd euró kamatot kell fizetnie.

Minden a munkaerőpiacon dől el

Az olasz gazdaság ugyanakkor egy sor biztató elemet tud felmutatni. A GDP-arányos deficit 3 százalék alatt van (4-5 százalékos elsődleges többlet mellett), a kockázatos befektetésektől óvakodó bankokat nem rendítette meg az európai társak tekintélyes hányadát megtépázó válság; ami tőkeprobléma adódott, az inkább a hazai kötvények vásárlásából fakadt. A feldolgozóipar erősebb, mint sok európai országban, a munkanélküliség ugyan 11 százalék fölé emelkedett, de így is messze van a spanyol vagy a görög szinttől, tüntetések, sztrájkok ugyan előfordulnak, ám erőszakos megmozdulásokat régen láttak az olasz utcákon.

Ez azonban csak a mérleg egyik serpenyője − a másikat szomorú statisztikák húzzák le. Az eurózóna negyedik legnagyobb gazdasága 2001 óta a negyedik recessziós időszakát éli − tavaly 2,2 százalékkal zsugorodott a GDP −, a mostani már hatodik negyedéve tart és nem látszik a vége. Az olasz gazdaság gyakorlatilag semmit nem bővült az ezredforduló óta, ennek is következménye, hogy az adósságállomány 2001−2011 között a GDP 109 százalékáról 120,7 százalékra emelkedett − frissebb hivatalos adattal még nem szolgál az olasz jegybank, de az Eurostat előrejelzése 126,1 százalékra teszi az idei csúcsot. A növekedést fékezi az adórendszer is: 2001-ben a fiskális terhek a GDP 41,2 százalékára rúgtak, tavaly a statisztikai hivatal (ISTAT) becslése szerint 45,3 százalékkal érhetett történelmi csúcsra (az OECD-országok átlaga 38 százalék körül van).

Nem véletlen, hogy a választási küzdelem minden szereplője adócsökkentéseket ígér, beleértve az azokat tavaly emelő szakértői kormányfőt, Mario Montit is. A kilátásba helyezett, az szja-t, az áfát, a társasági adót, valamint az ingatlanadót érintő enyhítések nyomán összesen 150−225 milliárd euróval kellene mérséklődniük a terheknek − kalkulált a Mediobanca elemzése. A 2011 júliusa óta elfogadott három, összesen 81 milliárd eurós költségvetési csomag kötelezettségei értelmében viszont idén júliustól inkább emelkedniük kell a terheknek, még akkor is, ha sikerül megúszni a gazdaság alakulásától függően vállalt újabb áfaemelést. Ha elengedik a gyeplőt, akkor tarthatatlanná válik az ez évre kitűzött 1,8 százalékos hiánycél − ez amúgy is egyre irreálisabbnak tűnik, hiszen különféle elemzői becslések szerint még idén is 1 százalékkal zsugorodhat a gazdaság, szemben a büdzsében szereplő 0,2 százalékkal.


Napi grafikonok

A növekedés beindításához ráadásul úgyse lenne elég az adóterhek esetleges mérséklése. Abban nagyjából minden elemző egyetért, hogy az olasz gazdaság meghatározó problémája a még mindig nagyon merev munkaerőpiac, valamint a magas munkaerőköltségek. A Monti-kormány nem véletlenül látott hozzá először a már állásban levőket erősen védő, az ideiglenes formákban foglalkoztatottaknak viszont alig valamit nyújtó munkajogi szabályozás módosításához − az eredmény felemás lett, miután a parlamenti pártok csak felvizezett módosításokat voltak hajlandók támogatni. Az egységnyi munkaerőköltség a válság éveiben is emelkedett − mintha az olaszoknak csak egy évtizedes késéssel "esett volna le", hogy a nagy erőfeszítések árán elért eurócsatlakozással elvesztették régen jól bevált versenyképességi eszközüket, a líra szükség szerinti leértékelését. A választások után felálló kormánynak szakértők szerint hasonló munkaerő-piaci és szociális reformot kellene keresztülvinnie, mint amit a Gerhard Schröder vezette szociáldemokratáknak sikerült az ezredfordulón Németországban, megteremtve a versenysikerek alapjait.

Ki mit tervez?
Baloldali koalíció (PD/SEL)
− adócsökkentés az alacsony és közepes keresetűek számára, emelés a gazdagoknál, az adóelkerülés letörése. Olaszország tartja magát kötelezettségvállalásaihoz, de növekedésösztönző uniós politikát sürget
Berlusconi és társai (PdL, Északi Liga)
− az adók általános mérséklése, a Monti-kormány által visszahozott − Berlusconi utolsó kormányra kerülésekor eltörölt − ingatlanadó megszüntetése, az így beszedett összeg visszafizetése. Szembeszállás az uniós fiskális megállapodással, az ECB mint hitelező erősítése
Monti listája
− folytatódó költségvetési szigor, de a válsághelyzetben elhatározott adóemelésekből öt év alatt 30 milliárd eurónyit visszavennének. A munkaerőpiac átalakítása, a zárt szektorok liberalizálása, a fiatalok munkához juttatása, a korhatáremeléssel járó, már beindított nyugdíjreform továbbvitele
Öt Csillag Mozgalom
− minden megszorító csomag elvetése, referendum az eurótagságról, a pártok közfinanszírozásának megszüntetése, korrupcióellenes törvények. Internet-hozzáférés mindenkinek, környezetvédelmi programok

Fokozatosan könnyebbé válik a finanszírozás

Bár idegesen reagálhat az olasz állampapírpiac a hétvégi választásokra, hosszabb távon mégis az látszik, hogy az ország finanszírozási helyzete javul. Az olasz állampapírpiac 2000 milliárd eurós névértéke az egyik legnagyobb Európában, az adósság GDP-hez mért aránya pedig csak Görögországban jelentősebb. Emiatt Olaszország finanszírozása évtizedek óta érzékeny a nemzetközi tőkepiaci mozgásokra. Tavaly mintegy 170 milliárd euró adósságot kellett megújítani, viszont a nettó éves adósság refinanszírozási igénye ezzel el is érte a csúcsát. Idén már csak 100 milliárdot kell megújítani az áht-hiányon felül, jövőre pedig 90-et. Az előzetes becslések alapján 2015 és 2020 között az éves nettó szükséglet a 65−85 milliárd euró közötti sávban stabilizálódik. Ráadásul finanszírozási szempontból egyelőre nem áll rosszul a költségvetés sem, köszönhetően Mario Monti miniszterelnök takarékos politikájának. Egyelőre nyugalom van a piacon, ahol éppen a historikus szinten átlagosnak tekinthető 4,5 százalék körül forognak a hosszú papírok, vagyis jóval a tavalyi riadalmat kiváltó 6 százalék alatt.

Olaszországban most nem is elsősorban finanszírozási problémák látszanak, sokkal inkább a növekedési pálya torzult el annyira, hogy ezt az adósságot, ha megújítani lehet is, de kinőni egyelőre aligha. A tavalyi utolsó három hónapban 0,9 százalékos volt a negyedéves alapú visszaesés. A Confindustria szerint az olasz recesszió oka, hogy összeomlott a belső kereslet, és bár az export jól húz, olyan súlyos kiigazítás zajlik az országban, ami 2014 végéig a GDP 6,6 százalékának megfelelő összeget mozgat meg. A háztartások kiadásai a második világháború óta nem voltak olyan alacsony szinten, mint most, és az ipari termelés is 25 százalékkal elmarad a válság előtti 2008-as szinttől.

 


Napi grafikonok

Csúcson vannak a nem teljesítő hitelek is, állományuk a múlt év decemberét megelőző egy évben 16,6 százalékkal, 125 milliárd euróra nőtt, csak novemberben 3 milliárd euróval. Emiatt alig van hitelezés, ráadásul gyorsuló ütemben zajlik egyelőre a banki mérlegalkalmazkodás. Míg januárban az újonnan kihelyezett hitelállomány 3,3 százalékkal csökkent, ami a kilencedik mínuszos hónapban, decemberben még csak 2,5 százalékos volt a visszaesés. Jó hír viszont, hogy gyorsan nő a lakossági betétállomány, és a bankok egyelőre még mindig 166 milliárd euróval több hitelt helyeznek ki, mint amennyi forrást befogadnak, vagyis a hitelpiac egyértelműen él.

HOZZÁSZÓLÁSOK