Bankkártyák: ez a baj az új szabályozással

A Napi Gazdaság keddi számának cikke

− Az elmúlt napokban ismét napirendre került Magyarországon a bankközi jutalék (interchange-díj) szabályozása. Mi erről a MasterCard véleménye?
− Amikor a kérdést vizsgáljuk, távolabbról kell indulnunk. A világ bármely országában a társadalom számára drága a készpénzhasználat. Országonként eltérő mértékben ugyan, de az adott ország GDP-jének 0,5−1,5 százaléka közötti a készpénzhasználat társadalmi költsége. A készpénzes fizetés számos szempont szerint nagyobb kockázat a társadalom és az egyén számára: a lopástól kezdve addig, hogy a készpénzes pénzmozgásokat nehéz követni, így a feketegazdaság melegágya a készpénzforgalom. A fentiek dacára jelenleg csak a világ fizetési forgalmának 15 százaléka bonyolódik elektronikus csatornákon − teljesen ésszerű, hogy a legtöbb kormányzat lépéseket tesz abba az irányba, hogy a fizetésforgalom minél nagyobb részét elektronikus útra terelje. Ez az igény jó esetben találkozik az ügyfél igényeivel is, aki kényelmesen, biztonságosan, gyorsan és külön költségek nélkül szeretne fizetni. A bankkártya erre egy kiváló eszköz, ráadásul nemcsak az államnak és a kártyabirtokosnak, hanem a kereskedőnek is hasznot hoz, hiszen minden vizsgálat azt mutatja, hogy a kártyabirtokosok rendszerint többet költenek a készpénzes ügyfeleknél, mivel nem akadályozza őket az, hogy nincs elég pénz a tárcájukban.

A gazdaság és az üzleti élet legfrissebb hírei az Economx.hu hírlevelében.

Mit fedez az interchange-díj?

− Még elég messze vagyunk a kibocsátó bankok jutalékától...
− Korántsem. Ahhoz, hogy ez a rendszer működőképes legyen, kártyák kellenek, amelyekkel a bankok ellátják az ügyfeleket, rendszerek kellenek, amelyek garantálják a tranzakciók biztonságát és a gyors elszámolást. Ennek költségeit valakinek fedeznie kell − a bankközi jutaléknak éppen az a szerepe, hogy megteremtse az igazságos költségmegoszlást a résztvevők között, így minden szereplő fizet valamennyit a bankkártyás fizetés nyújtotta előnyökért. Önöknél Magyarországon, ha jól tudom, épp komoly vita zajlik arról, hogy az energiaszámlák kellően áttekinthetőek legyenek: az ügyfelet csak megzavarja, hány tételből áll össze a fizetendő összeg. Az interchange-díj e tekintetben egyetlen díj, ám szétbontva − azt gondolom − egyetlen eleme sem megkerülhető. Amikor a díj szabályozása van napirenden, akkor viszont érdemes megkérdezni, melyik költségelemet csökkentsük, melyik költségelem zavarja az államot. A biztonsági költségelem, amely garantálja, hogy a kártyabirtokos biztonságban tudhatja a pénzét s visszaélés esetén is csak limitált a felelőssége, ha betartja a szabályokat? Az elszámolási költségelem, amely mind a kártyabirtokosnak, mind a kártyát elfogadó kereskedőnek biztosítja azt, hogy a fizetés az előre lefektetett szabályok szerint teljesül? Vagy az innovációs költségek, amelyek olyan fejlesztések árát fedezik, amelyek révén a biztonságot nem feladva még kényelmesebb, még gyorsabb a kártyás fizetés? Csak az érintés nélküli (contactless) kártyák piaca és a mobiltelefonos alkalmazások (NFC-technológia) fejlesztése évi több száz millió eurós tételt jelent a kártyatársaságoknak és a bankoknak, amelyek ezeket az innovációkat a piacra viszik. Európában a MasterCard és a Visa is teljes mellszélességgel odaállt a SEPA-rendszerhez kapcsolt feltétel, az EMV-szabvány bevezetése mellé, amelynek révén az egész földrészen áttört a biztonságos chipkártyás fizetés − Magyarországon az elfogadóhálózat 100 százalékban, a kibocsátott kártyák 82 százalékban tartalmazzák a chipet. Az Egyesült Államokban a chipesítés költségei miatt még mindig komoly a vita, hogy egyáltalán belekezdjenek-e. Ezen költségek fedezetére a rendszer maga hívta életre a kibocsátói jutalékot. Fontos hangsúlyozni, hogy a Visával történt megállapodás során maga az Európai Bizottság is elismerte, hogy a fentiek miatt az interchange-díjnak van létjogosultsága.

A kártyabirtokos jár rosszul

− Milyen alternatívái lehetnek az interchange-díjnak?
− A tapasztalatok azt mutatják, hogy azokban az államokban, ahol a szabályozók mesterségesen próbáltak "belenyúlni" a kibocsátói jutalék mértékébe, egyértelműen a fogyasztók, a kártyabirtokosok jártak rosszabbul. Az ausztrál példa mindenki előtt ismert: ott szabályozás által maximálták a bankközi jutalékot − egyébként éppen a Magyarországon jelenleg a MasterCard kártyáknál általános 0,5−0,6 százalékos szintre −, erre a bankok az éves kártyadíjak 80−200 százalékos emelésével válaszoltak. A kisebb jutalék mellett az elfogadás is drágul, ezért az ügyfelek az ilyen országokban − például az Egyesült Államokban vagy épp Horvátországban − azzal szembesülhetnek, hogy a kereskedő a kártyaelfogadásért a kisebb összegű fizetésekkor extra díjat (surcharge) számol fel, noha a kártyás fizetési rendszernek épp az lenne az értelme, hogy immár a mindennapjainkban, a legkisebb fizetési összegeknél is a kártyát használjuk készpénz helyett. De egy közelebbi példát is mondhatok. Spanyolországban, ahol 2005-ben közel 60 százalékkal lenyomta a szabályozó a kibocsátói jutalék mértékét, a kártyadíjak szintén 50 százalék körüli mértékben megugrottak. A számítások szerint a kereskedők az alacsonyabb jutaléknak köszönhetően öt év alatt 2,8 milliárd euróval gazdagodtak, ám semmilyen adat nem mutatja, hogy ezt a profitot megosztották volna az ügyfelekkel. Így viszont a bankkártya-tulajdonosoknak a felmérések szerint 2,3 milliárd euró többletköltséget jelentett az ötéves periódusban a szabályozás, míg a bankok közel 1 milliárd eurós bevételtől estek el, ami alaposan lelassította a kártyapiaci innovációt és a kártyás fizetések mögötti biztonsági fejlesztéseket.

− Ugyanakkor a kereskedelmi hálózatoknak is fontos a túlélés − Magyarországon évek óta zuhan a kereskedelmi forgalom, tavaly 1,9 százalékos volt a visszaesés. Miért baj, ha a kereskedő kisebb költséget fizet és ezzel enyhíti a bevételkiesést?
− Önmagával ezzel semmilyen gond nincs, ám látni kell, hogy annak következményeként, hogy a díjcsökkenés mértéke végső soron a fogyasztón csapódik le, a kereskedő így lényegében árat emel. Emellett fontos hangsúlyozni, hogy Magyarország ma már az elfogadói oldalon is versenyző piacnak számít, ahol a nagy kereskedelmi láncok évről évre tendereztetik az elfogadó bankokat, amelyeknek a várt forgalomért bizony ma is rendkívül alacsony jutalékszintet kell vállalniuk a kereskedők felé. Aligha véletlen, hogy a világ bármely más országában a kereskedői jutalék letörésének érdekében a kereskedők lobbiznak a leghangosabban, Magyarországon ugyanakkor ebben a vitában az ő hangjukat egyáltalán nem lehet hallani − persze, hiszen a régió lényegében összes más országában ugyanezen kereskedők sokkal magasabb jutalékokat kénytelenek fizetni a kártyás tranzakciók után. Úgy tudom, hogy az egyik legnagyobb hipermarketlánc éppen most vezette be magyarországon az internetes házhoz szállítás szolgáltatást, ami összesen kétféle fizetést tesz lehetővé: kártyával az interneten és kártyával a futárnál. Ez a nagyon is aktuális példa mutatja, hogy a kártyás fizetés a jelenlegi formájában és a mostani jutalékszint mellett is kedvelt a kereskedelemben.

Két cégre szabott korlátozás

− Most már csak az nem érthető, hogy miért egy kártyatársaság lobbizik e téren − az önök díja nem az interchange-díjtól függ.
− Valóban, kevesen tudják, hogy a kártyacégeknek lényegében mindegy, mekkora is az adott országban a bankközi jutalék, hiszen a tranzakciók bonyolításáért járó − mikroszkopikus − díjtétel külön elem az elfogadói jutalékban. Az azonban a fentiekből is kitűnik, hogy számunkra fontos a partnerbankok sikere, hiszen közösen szerződtünk arra a feladatra, hogy az embereknek, a banki ügyfeleknek korszerű, biztonságosan és kényelmesen használható eszközt fejlesszünk, amivel mindennapos fizetéseiket meg tudják oldani. A másik oldalon pedig − és talán ez is érthető − mi is a saját piacunkat féltjük. A mostani uniós vita, a Green Paper, vagy épp a magyarországi szabályozási javaslat csak a két legelterjedtebb kártyatípus − a MasterCard és a Visa − kibocsátói jutalékának szabályozására terjed ki, miközben a piacon jelen vannak egyéb vetélytársak is. Az American Express Magyarországon is bocsát ki kártyákat, miközben Európában egyre inkább előretör a kínai Union Pay is − önöknél tavaly óta az OTP hálózata el is fogadja ezeket a plasztikokat −, azt kell, hogy mondjam, teljesen érthetően és támogatandóan. De beszélhetünk az alternatív, nem kártyához kötött fizetési rendszerekről − a PayPal-rendszernek csak Magyarországon 600 ezernél több regisztrált tagja van. Fel kell tenni a kérdést: vajon tényleg azzal tesz jót bármilyen szabályozó hatóság, ha bizonyos feltételek mellett piaci szereplőket diszkriminál, míg mások mindenféle szabályozás nélkül működhetnek ugyanazon a piacon? Nem tisztem legnagyobb versenytársunk lépéseit kommentálni, de ebben a tekintetben nem értem a magyarországi viselkedését: rövidlátó gondolkodásmódra vall, hogy nem számol az alternatív konkurensek megerősödésével.
− A MasterCard ezek szerint mindenképp szabályozásellenes?
− Azokon a piacokon, ahol szabályozás van, természetesen jogkövető magatartást tanúsítunk, elfogadjuk a helyi hatóságok, szabályozók döntéseit. Ugyanakkor üzletpolitikánk és tapasztalatunk a szabad verseny támogatására késztet bennünket − ráadásul a kártyapiacon is jól látható, hogy a piacnál nincs jobb szabályozó. Magyarországon az elmúlt öt-hat évben közel felére esett vissza az interchange-díj mértéke, a régióban − mint már említettem − a magyar az egyik legkompatitívabb piac, itt a legalacsonyabb a bankközi jutalék. Ebben az időszakban Magyarországon megduplázódott a kártyaelfogadó terminálok száma, a visszaélések is folyamatosan csökkentek, csupán egy területen nem volt fejlődés − a kibocsátott kártyák számában. Nincs olyan tény, amely azt bizonyítaná, hogy a kibocsátó bankok vagy a kártyatársaságok a piaci viszonyoknak ellenszegülve képesek magasan tartani a jutalékok mértékét − ez inkább csak az olyan területekre érvényes, ahol a szabályozó valahogy "belenyúlt" a piacba.