Szakemberek szerint minimális az esélye annak, hogy a Széll Kálmán tervben foglaltak szerint 2013. január 1-jétől − első körben a tehergépjárművek esetében − bevezethető legyen az elektronikus útdíjrendszer. A közbeszerzési pályázat ugyanis − ideális esetben is − fél évet vesz igénybe és legalább ennyi idő szükséges a rendszer kiépítésére. Ausztriában egyébként − ahol gond nélküli volt a beruházás − másfél- két évre volt szükség, Németországban viszont ennél jóval több időt vett igénybe a rendszer üzembe helyezése. Magyarországon a tervezett életbelépésig hátralévő 14 hónap tehát nagyon kevés, főleg hogy még a tenderfelhívás sem jelent meg. Magyarország egyébként e téren a régió országai között az elmaradók közé sorolható, hisz Szlovákiától Szlovéniáig már mindenhol működik valamilyen technológia, és e téren Németországhoz hasonlítunk, hisz ott is lassabban haladt a megvalósulása, mint a szomszédos Ausztriában (a németek már a 90-es években elhatározták a fejlesztést, mégis később valósult meg, mint a szomszédunkban. Magyarországon sem előzmények nélküli a szándék, hisz már az előző kormányzat is tervezte a beruházást, ám nem lett belőle semmi.)

A régióban kétféle rendszer honosodott meg: az egyik − jószerint kilógva a sorból − Németországban, ahol okos fedélzeti egységen alapuló, gps-hez hasonló technológia működik, a legtöbb országban ugyanakkor URH alapú a megoldás. Ahhoz azonban, hogy a műholddal pontosan bemérjék a járművet, drágább eszközökre van szükség, s ezt tekintik a németországi megoldás egyik hátrányának, míg az URH alapú hiányossága, hogy rövidebb a "hatótávolsága". De a szakemberek szerint ez is megfelel a gyorsforgalmi utakon, ráadásul leginkább itt van értelme, hisz itt halad el a tehergépjármű-forgalom nagy része (főleg ha olyan tranzitországról van szó, mint Magyarország). A gps alapúnak tehát főleg ott lehet létjogosultsága, ahol nagy a belső forgalom, ahol viszont kevesebb a gyorsforgalmi út és főleg az átmenő forgalom a meghatározó, ott az URH-t ajánlják a szakemberek. (Egyébként ez utóbbi technológia sem lenne nagyon olcsó, ha az egyéb területekre is kiterjesztenék.)

Mindkét esetben egy fedélzeti egységet helyeznek el a járműben ( a gps alapúnál ez költségesebb, bonyolultabb, hisz nehezen kiszedhető helyre kell rakni a drágább műszert). Ennek költségét a rendszer üzemeltetője állja, a beszerelését viszont például Németországban a jármű üzemben tartója fedezi. Ennek díja száz euró körül van, de itt még felmerül a gps alapú rendszer frissítésének szükségessége is, ezt szintén a hálózat működtetője fizeti. (Aki feltehetően nyilván beépíti a díjakba.) Az országok többségében − így Magyarországon is − csak elméleti szinten merült fel, hogy a díjfizetés ezen módját a személyautókra is kiterjesszék.

A fizetésre is több gyakorlat alakult ki: kezdetben például úgynevezett prepaid, feltöltő kártyás rendszer működött, vagyis például az osztrák gyakorlat szerint amikor a jármű elhaladt a "leolvasó kapunál", a rendszer leemelte a megtett úttal arányos díjat; hasonló elven működött a német gyakorlat is. Ebben az esetben onnantól kezdve kell fizetni, amikortól a műholdas észlelés alapján a jármű bekerül a "látótérbe" és addig, míg ki nem kerül onnan. Manapság már egyre több helyen van lehetőség arra, hogy miként a közműdíjaknál, itt is utólag, számlával egyenlítsék ki a díjat.

A környező országok közül Németországban a T-csoport, míg a többi országban az osztrák Kapsch TrafficCom volt a rendszer szállítója és üzemeltetője, így például Ausztriában, Csehországban is e cég rendszere működik, és legutóbb − ez év közepétől − Lengyelországban is a Kapsch megoldását használják.

Szakemberek szerint az adott cégnek pénzügyi és reputációs szempontból is megéri egy-egy ilyen beruházás, hisz általában a cég üzemelteti a rendszert, amiért az államtól pénzt kap, de az államnak is jól jövedelmez a használatarányos útdíj, hisz például Magyarországon évente több tíz milliárd forint pluszforrás teremthető vele.