A műtárgyhamisítás a műgyűjtés kialakulásával egyidős: története kétezer éves, az ókori Rómáig nyúlik vissza. A legújabb korban a képhamisítás jelentősége kiemelkedő, a mesterművek iránti felfokozott igény nyomán kialakuló horribilis árak professzionális hamisítványok létrejöttét eredményezték. Az ókorban a szobrászathoz képest a festészet mindig háttérbe szorult. Az első műgyűjtők a feljegyzések szerint római politikusok és hadvezérek voltak, ők javarészt a klasszikus Görögország mind a mai napig legnagyobbként tisztelt alkotóinak (Myron, Pheidiasz, Polykleitosz, Praxitelész) szobrait gyűjtötték - számos nemesfémből készült műtárgy mellett. A rómaiak gyűjtőszenvedélye odáig fokozódott, hogy Görögországot gyakorlatilag teljesen kirabolták. A görög művészet ismeretét mégis nekik köszönhetjük, mivel a legszebb görög szobrokról számos másolatot készítettek. A gipszmintavétel technikájának köszönhetően a másolatok az eredeti szobrokkal teljesen megegyeztek, utóbbiak azonban mégis sokkal értékesebbek voltak, ezért az utánzatokat, ha lehetett, eredetiként próbálták meg értékesíteni. A középkorban a műtárgyhamisítás először a ritka pénzérmékre korlátozódott, majd ezután egyre inkább a festészet területére tevődött át. A képek szerzőségének megállapítását a XVI. századtól festőműhelyek létrejötte nehezítette. A műhelyt fenntartó mester - mint például Rubens - gyakran csak a kép kompozícióját vázolta fel, a további munkát pedig már tanítványai végezték. Ez azonban nem tartotta vissza attól a művészeket, hogy a képeket sajátjukként szignálják és értékesítsék. Még bonyolultabbá teszi a dolgot, hogy a korabeli művészek egymás munkáit gyakran másolták, hogy technikájukat fejlesszék. Manapság ez okozza az egyik legnagyobb problémát: az anyag korának meghatározásával ugyanis ez esetben nem lehet eldönteni az eredetiség kérdését. Az azért valamilyen módszerrel megállapítható, hogy a festmény másolat, de az, hogy ki másolta, már kevésbé, pedig egyáltalán nem mindegy, hogy egy Tiziano- vagy Montegna-képet Rubens festette-e meg újra, vagy valamelyik kortárs kismester. Az újkori művek azonosítását is nehezíti, hogy a szignó gyakran rákerült idegen képekre is. Francois Boucher-ról, a francia rokokó egyik legjelentősebb művészéről közismert, hogy szignálta tanítványa műveit. Camille Corot is százszámra írta alá mások képeit: az idős és befutott mesternek már igen jó ára volt a XIX. század közepén, és így segített fiatalabb és szegényebb kortársain. Egy amerikai művészettörténész tette a hatvanas években azt a megállapítást, hogy a Corot által festett kétezer kép közül körülbelül nyolcezer van az USA-ban. Az ilyen művészek esetében ma nagyon nagy a bizonytalanság, a nekik tulajdonított művek jó részének valódi szerzősége kétséges. A hamisítványok kiszűrése azért is nehéz, mert a festő még életében magáénak ismerte el ezeket, illetve gyakran ő maga értékesítette. Más a helyzet a profi hamisítókkal. A legzseniálisabb, nagy fantáziájú képhamisítók gyakran olyan képet alkotnak, amelyet az eredeti művész is festhetett volna, de motívumai más képén nem találhatók. Ennél is ügyesebb módszert használt a modern kor sokak által legzseniálisabbnak tartott hamisítója, Van Meegeren. Maga is festőművész volt, de úgy vélte, hogy talentumát a műkritikusok nem ismerik el kellőképpen. A harmincas évek Hollandiájában már rendkívüli kultusza volt a XIX. században "felfedezett" zseniális delfti festőnek, Jan Vermeernek. Kevés számú hitelesnek elfogadott műve egyetlen tájkép kivételével szobabelsőket, zsánerjeleneteket ábrázolt. Vermeer megfellebbezhetetlen tekintélyű szakértője, a neves holland művészettörténész, Abraham Bredius viszont korabeli forrásokra hivatkozva úgy tartotta, hogy Vermeernek léteznek vallásos tárgyú képei is, csak még egyetlenegy sem került elő közülük. Ezek a művek Bredius szerint a holland művész olaszországi tanulmányútjának inspirációi alapján keletkeztek. Ebből az akkori művészettörténészek által elfogadott koncepcióból indult ki a hamisító Van Meegeren, aki úgy döntött, hogy megfesti Vermeer vallásos festészetének darabjait. Tanulmányozta a XVII. századi, Vermeer korabeli festészeti technikát és beszerezte az akkori alapanyagokat. Rómába utazott, ahol a régi olasz mestereket tanulmányozta, és úgy döntött, készülő képe mintájául Caravaggio Krisztus Emmausban című festményét választja, amelyet Vermeer is láthatott vélelmezett itáliai útja során. A hamisító vásárolt egy XVII. századi holland festményt, a festékréteget, ahol lehetett, levakarta. Erre a vászonra festette meg a Caravaggio-kép kompozícióját idéző ál-Vermeert, a később Emmaus címmel elhíresült hamisítványt. Speciális hőkezelésnek vetette alá a képet, így a festék kőkeményre száradt (ami normál körülmények között hozzávetőleg 50 év alatt következik be), ezáltal az alapként használt XVII. századi értéktelen festmény repedéshálózata az általa felvitt új festékrétegen is megjelent. A kész képet ellátta a delfti mester kézjegyével és közvetítő segítségével elküldte Brediushoz - aki első pillantásra felismerte a képben a zseniális XVII. századi mester művét, és cikket írt az egyik legnagyobb angol művészeti szakfolyóiratban, dicshimnuszokat zengve a képről. Persze nem felejtette el megemlíteni saját zsenialitását sem, emlékeztetvén arra, hogy ő már évekkel azelőtt megjósolta, hogy Vermeer vallásos korszakának képei minden bizonnyal léteznek és egyszer elő is kerülnek. Az eredetiséget igazoló tanúsítványt ezek után természetesen kiadták a képről, melyet a rotterdami Boymans múzeum vásárolt meg 520 ezer holland forintért, ami 1937-ben horribilis összeg volt. Érdekes, hogy a közvetítő magyarázatát a kép származásáról - miszerint régi olasz arisztokrata család kénytelen a nagybecsű értéktől megválni, de társadalmi státusuk miatt a nevük titokban kell hogy maradjon -, a múzeum minden további nélkül elfogadta. Bár Van Meegerennek eredetileg - mint a bírósági tárgyalásán később állította - a hamisítással nem a pénzszerzés volt a célja, hanem a szerinte neki kijáró és eddig érdemtelenül megtagadott elismerés és világhír kiharcolása, a hatalmas vételár szándékait, úgy látszik, mégis megváltoztatta. Sorozatban kezdte el festeni a Vermeer-hamisítványokat, valamennyit az őáltala kreált vallásos korszakból: megfestette az Utolsó vacsorát, A lábmosás című képet, A házasságtörő asszonyt és egy krisztusi tanulmányt. Képeit - bár azok sem művészi színvonalukban, sem technikájukban nem érik el az első hamisítvány színvonalát - egyre nagyobb összegekért értékesítette. A múzeumok és műkereskedők az újonnan felbukkant képeket a vitán felül hitelesnek vélt Emmausszal vetették össze, és nyilvánvaló volt, hogy ezek egyazon kéz alkotásai. Közbejött azonban a II. világháború, és ez lett a hamisító veszte. Határozott tiltása ellenére egyik hamisítványát - A házasságtörő asszonyt - műkereskedője Göringnek adta el, hatalmas pénzért. Ezért aztán a háború után a holland rendőrség Van Meegerent kollaboráció vádjával letartóztatta. Azzal vádolták, hogy közreműködött abban, hogy a nácik nemzeti kincsnek számító Vermeer-képeket szerezzenek meg Hollandiából. A bizonyíték a Göring gyűjteményéből lefoglalt kép volt. Mivel Meegerent rendkívül súlyos váddal illették, amiért könnyen halálbüntetést kaphatott volna, úgy döntött kipakol. Elmondta, hogy a Göringnél talált kép saját kezű hamisítványa, csakúgy, mint az előkerült vallásos Vermeer-képek. Mivel nem hittek neki, festéket és vásznat kért és a börtönben megfestette a Fiatal Krisztus című Vermeer-hamisítványt. Az életéért fest - szóltak a holland lapok korabeli, 1946-os szalagcímei. Meegeren hamisítványaival több tízmillió dollárt keresett (mai értéken). Amikor letartóztatták és vagyonát lefoglalták ötven bérház, szálloda és éjszakai mulató volt a tulajdonában Amszterdamban. A század legnagyobb hamisítójának kétes hírére pályázhat a magyar származású Elmyr de Hory is. A Hóry Elemér néven született zseniális hamisítóról alig-alig tudunk bizonyosat. A hetvenes években megjelent önéletírásának adataiban joggal kételkedhetünk, nyilvánvaló, hogy a büntetőjogi felelősséget Hóry csökkenteni igyekszik. Meegerennel ellentétben ő a modern festőkre specializálódott: Modiglianit, Picassót, Gauguint, Renoirt, Monet-t és Matisse-t hamisított. Ilyetén pályája véletlenszerűen indult: egy nem ilyen célzattal Picasso modorában készített rajzát egy műgyűjtő eredetiként megvásárolta. Egy évvel később, 1947-ben viszont már menekült magyar arisztokratának adta ki magát Stockholmban és magyarországi gyűjteménye megmaradt töredékeit kínálta eladásra. Ez esetben is három Picasso-rajzról volt szó (Picasso még él és alkot ekkor!), és az üzlet létrejött. Hóry hamarosan műkereskedőkkel ismerkedik meg, akik hamisítványokat rendelnek tőle és azokat világszerte terítik. New Yorkban járva feltűnik neki az Art News magazinban a Knoedler galéria hirdetése, amely kiváló és különleges kvalitású Matisse-képet kínál eladásra. A galériába érve a hamisító saját képét látja viszont a falon, amelyet akkor már leelőlegeztek. Áráról mindössze annyit sikerül megtudnia, hogy az jóval több mint hatvanezer dollár - ő kétezer dollárt kapott a képért a megrendelő műkereskedőtől. Rájön ugyan, hogy kihasználják, de azt is tudja, hogy így sokkal kevesebb kockázatot vállal, mintha maga értékesítené hamisítványait. Azért saját maga is elad, de nem olajfestményeket, hanem főleg Modigliani-rajzokat. Ezek közül egyik-másik olyan jól sikerült, hogy belekerült Modigliani ekkor készülő életmű-katalógusába is. A hamisítót végül megbízói Ibiza szigetére "száműzték", ahol folyamatosan dolgozott nekik egészen a hetvenes évekig. A nemrégiben, a kilencvenes évek közepén elhunyt Eric Hebborn két, már említett nagynevű elődjénél nem kevésbé sikeres hamisító volt. Hamisítványai java részét - Hóryhoz hasonlóan - önmaga leplezte le élete végén írt önéletrajzában. Fő szakterülete az itáliai reneszánsz művészetének ezüstceruza-, kréta- vagy tollrajzainak utánzása volt. Munkái tucatszám lógtak a világ nagy múzeumainak falain. Miután kiderült, hogy egy általa készített hamisítvány az egyik legnagyobb dániai múzeumba is bekerült, a közgyűjtemény ottani kurátorai a többi jelentős múzeumtól eltérően a rajzot nem vették le a falról, hanem mint zseniális hamisítványt a kiállítás részeként meghagyták. A múzeum látogatottsága példátlanul megnövekedett. A legjobb hamisítók - köztük Meegeren, Hory és Hebborn - művei ma már úgy is jelentős összeget érnek, hogy tudjuk ki a valódi alkotójuk. Hebborn egy-egy rajzáért egy Los Angeles-i árverésen 6-8 ezer dollárt fizettek, Meegeren utolsó műve, a börtönben megfestett Fiatal Krisztus a milliárdos dél-afrikai iparmágnás, Sir Ernest Oppenheimer gyűjteményében van. Szakértők szerint a múzeumok és híres magángyűjtemények a mai napig jelentős számban őriznek hamisítványokat: egy részükről - a legjobbakról - soha nem fogjuk megtudni, hogy nem eredetiek. F. A. **** KERETBEN **** A nagy magyar festők is részesei voltak saját hamisításuknak A képhamisítások témájával foglalkozni Magyarországon sem érdektelen, mint azt a legutóbbi időkben titokzatosan felbukkant Rippl-Rónai-hamisítványok ügye is mutatja: a kaposvári régiségkereskedő és az állítólagos hamisító büntetőügyének végére még valószínűleg sokat kell várni. Rippl-Rónai művei egyébként már eddig is sok gondot okoztak a szakértőknek, művészettörténészeknek és műkereskedőknek. Esetében nemcsak arról van szó, hogy eredetinek hitt alkotásokról, jó nevű aukciós házak által értékesített képekről egyre-másra az derül ki, hogy nem a művész alkotásai, hanem egy fordított irányú tendencia is létezik. A Magyar Nemzeti Galéria (MNG) által évtizedekkel ezelőtt még hamisnak vélt számos Rónai jelzésű képről kiderült, hogy azok eredetiek. A MNG szakértőinek javára kell írnunk viszont, hogy utóbb ezek eredetiségét is ők maguk állapították meg, saját korábbi véleményüket módosítva. Bonyolítja a helyzetet, hogy olyan jelzett alkotás is ismert, amelyen a szignó egyértelműen hamis, a kép azonban eredeti. Munkácsy Mihály visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Rippl-Rónai a mai értelemben vett hamisítványokat is készített az idős mester modorában - annak tudtával és biztatására. Az általa Munkácsy műtermében festett képek egy részét mestere szignálta, sajátjaként - igen magas áron - értékesítette, és a vételárat a tehetséges fiatal művésznek adta. Nem efféle segítő szándék mozgatta viszont Iványi-Grünwald Bélát, aki saját "házi hamisítójának", Belányi Viktornak a képeit szignálta és adta el a sajátjaként. Iványinak költekező életmódjához volt szüksége az így keresett pénzre. Kassák Lajos egyedülálló módon saját kezűleg "hamisította" saját műveit. Amikor az '50-es, '60-as években a nemzetközi műtárgypiacon festményei keresettek lettek, a külföldi galériások korai, a húszas években készült műveket kértek tőle megvételre. Kassák nekiült, festett, és egyszerűen harminc évvel visszadatálta képeit. A magyar hamisítók munkái közül a műkereskedők sokszor a legmegtévesztőbbnek a festőművész Jancsek Antal képeit vélik. Jancsek Mednyánszkytól Egry Józsefig, Vaszarytól Rippl-Rónaiig mindenkit hamisított, legismertebbek mégis talán az kezétől származó Koszta József-utánzatok. A festő halálakor hagyatékában számos elkészült, de még szignálatlan képet találtak, melyek különböző magyar festők stílusjegyeit hordozták magukon. Szakértők a hamisítványok által "legszennyezettebb" életműnek a magyar művészek közül Scheiber Hugóét tartják. A művész árainak nyolcvanas évekbeli ugrásszerű emelkedése után százszámra jelentek meg a modorában készült hamisítványok.