Talán kevesen tudják, hogy a cserépkályha jellegzetesen közép-európai fűtőberendezés. Kezdetben a főúri rétegek kényelmét szolgálta, majd elterjedt a polgárság és a parasztság körében is. A cserépkályhák korai története a XI-XIII. század közé tehető, képi ábrázolás azonban csak a XIII-XIV. századtól maradt ránk. Szélesebb körű elterjedésük a XIII-XIV. századra datálható, főként a délnémet vidékeken, Csehországban és Magyarországon. Az Anjou-kori Budán és Visegrádon már az összes csempetípus előfordult, az egyszerű korongolt kályhaszemtől kezdve az egészen fejlett, domborműves vagy áttört előlapú változatokig. Később a kályhák felső oromzatát háromszögletű, tornyocskával ellátott vagy fülkés, csúcsban végződő oromcsempék alkották. A késő gótika korában az oromcsempék között már fiatornyok emelkednek, a kályha tetejét pedig mérműves kupolák borítják. A XVI. század első feléből ismert kora reneszánsz kályhák lábakon nyugvó alsó párkánya felfelé szűkülő profilú, középen plasztikus díszítés húzódik. A kályhák csempéi ekkor már alul négyzetesek, felül téglalap alakúak, ami egyszerűsödést mutat a késő gótika sokféle csempéjével szemben. Ekkoriban a kályha formája is szembeötlően megváltozott. Felső része is szögletes lett, így elmaradt a lemetszett sarokcsempe, és a középső párkány is hangsúlyos szerepet kapott. Kedvelt maradt viszont a csempék színes mázakkal való díszítése, valamint különféle kompozíciók - bibliai jelenetek, az évszakok és az erények, valamint a bűnök - megjelenítése. A XVI. században terjedtek el az úgynevezett tapétamintás kályhák, melyek díszítményei itáliai textil- és bőrmunkák hatását viselték magukon. Ezeknek mázazási és díszítési sajátosságait közvetítették később a svájci eredetű habánok, akik a XVII-XVIII. század folyamán a Felvidéken, majd Erdélyben tevékenykedtek. A főúri vevőkör részére készített tarka mázas kályháikat a korabeli források csak bokályos kályha néven említik. A XVII. században jelentkező új stílus, a barokk kezdetben a reneszánsz kályhás hagyományokat folytatta. A kor egyik leghíresebb műhelye a nürnbergi Leupold családé volt, amely egyszínű mázas kályhákat állított elő. Ezeknek a formája még alul-felül hasáb, de a csempék mozgalmas domborművei már a barokk fény-árnyék játék szerint formálódnak. A barokk kiteljesedésével aztán megváltozott a cserépkályhák formája is. A készítők felhagytak a zárt, szigorú geometria alkalmazásával és kötetlenebb formai, díszítésbeli megoldásokkal álltak elő. A XVIII. század közepén jelentkező rokokó stílus még tovább formálta a kályhákat, alakjuk karcsúbbá, könnyedebbé vált. Ennek ellentéteként ebben az időszakban megjelent a klasszicista felfogás, amelynek a mértéktartás volt a fő gondolata. Így az aszimmetriát a szigorú szimmetria, a bonyolult formákat az egyszerűbb mértani idomok - henger, hasáb - váltották fel. Az érett klasszicizmus idején aztán a formák tovább egyszerűsödtek. Persze a többi stílus sem felejtődik el, hiszen a XIX. század közepétől már gyakran több irányzat is képviselteti magát egy időben, a XX. század elején pedig a szecesszió is érezteti hatását. A mai értelemben vett modern kályhák a két világháború közötti időszakban alakultak ki, a sima felületű, egyforma csempék elterjedésével. Az esztétikai szempontok egyre inkább háttérbe szorultak a gazdaságos tüzelés követelményeivel szemben. Érdekes módon a magyar parasztházak fűtésére annak idején négyféle tüzelőberendezés volt használatban. Észak-Magyarországon a belülfűtős kemencék terjedtek el, melyek füstjét kürtő vezette ki. Ezzel szemben a keleti részeken, Erdélyben a kandallók honosodtak meg. Ezek valójában a nyílt tűzhely fölé boruló szikra-, illetve füstfogó berendezések voltak, melyek falát vesszőből fonták vagy csempéből építették. Ugyanakkor az alföldi lakóházak szobáit nagyméretű sárkemencékkel fűtötték, melyek szája a konyhai tüzelőpadkára nyílt. Cserépkályhával a Dunántúl, a Kisalföld és Észak-Magyarország egyes részein fűtöttek. A cserépkályhák élettartamáról kevés konkrét adat áll rendelkezésünkre, ám néprajzi megfigyelésekből és régészeti kutatásokból úgy látszik, hogy akár 40-50 évig is működhettek, sőt a szakemberek találkoztak már olyannal is, amely 100 éve állt ugyanazon a helyen. Hogy ténylegesen mennyit használták a kályhát, az nehezen határozható meg. Mára a kályhacsempe-készítés hagyományos mestersége szinte teljesen kihalt. A mai kor, a megváltozott életmód és lakáskultúra már nem teszi lehetővé, hogy fa- vagy széntüzelésű cserépkályhával fűtsünk. Persze többen vannak, akik a világért sem szeretnének megválni szüleik vagy nagyszüleik ódon hangulatú cserépkályháitól. Az ő számukra is van megoldás, hiszen napjainkban divat lett, hogy ezeket a berendezéseket a mai kornak megfelelő fűtést biztosító gáz- vagy villanyégővel látják el, így az élvezeti érték megmaradhat. Természetesen egy vidéki parasztházban vagy egy korabeli hangulatot árasztó városi otthonban ma sem lehetetlen egy cserépkályha beépítése. Arra azonban ügyeljünk, hogy a kályha méretei kötöttek, így a vele felfűthető helyiségek nagysága is behatárolt. Általában egy 20-25 négyzetméteres szobát még bemelegítenek. A hőleadás természetesen fokozható, ha a kályha lábazati részét boltozatosra építjük, tűzterének alját pedig vaslappal és samottal burkoljuk. Az így megépített kályha nemcsak felfelé, hanem lefelé is intenzíven bocsátja ki a hőt. Bár a cserépkályhák virágkora elmúlt, napjainkban a módosabbak értékteremtő divatjává vált, hogy otthonukba keramikusművészekkel cserépkályhát építtetnek. Hofmeister Zoltán (Sabján Tibor Népi cserépkályhák című műve nyomán)