Az idei Sziget fesztivál nagyszínpadának legfontosabb tanulsága: igen, persze hogy a popzene is művészet, de biztos, ami biztos alapon azért érdemes szórakoztatni a közönséget. Ez többeknek össze is jött, akitől a legtöbben várták, annak meg nagyon nem. A legjobb koncert. Elképzelhető-e komolyabb fegyver a „mai zenék csak ócska utánzatai a régi nagyoknak” elvet vallók számára, mint hogy az idei Sziget fesztivál legjobb koncertjét egy 1976-ban alapított zenekar adta, döntően a hetvenes évek vége–nyolcvanas évek elejéről származó számokra épülő műsorral? A következtetés természetesen téves, a nagyszínpad csúcsélménye 2007-ben mégis az angol Madness koncertje volt. A legszebb férfikorban lévő, öltönyös angol urak vezették elő kicsattanóan vidám, önfeledten táncolható és nem utolsósorban popkulturálisan jócskán meghatározó, ska alapú popszámaikat – az eredmény pedig kicsattanóan vidám, önfeledten táncoló közönség, amelynek nem elhanyagolható része biztosan tisztában volt azzal, micsoda nagy zenekar lépett is fel péntek este. A Madness egyik fő ismertetőjegye mindig is a tagok remek színpadi mozgása volt, ami azonban az őszüléssel párhuzamosan érthető módon megkopott, de a meglett uraktól talán nem is várta senki, hogy úgy táncoljanak, mint amiért 1976-ban kiérdemelték a North London Invaders (a bulik helyi megszállói) nevet. A koncertről, ahol elhangzott a One Step Beyond, a Night Boat to Cairo, a Baggy Trousers vagy a Bed and Breakfast Man, egyáltalán nem reprezentatív felmérésünk szerint ember nem távozott rossz szájízzel, ennél többet pedig kívánni sem lehet egy szemerkélő esővel kísért estén a Hajógyári-szigeten. A koncert, ami akár a legjobb is lehetett volna, de a legbosszantóbb lett. Hétfő este egy egészen más típusú élményen keresztül, de egyszerű kvantitatív szemlélettel ugyanarra a hasznossági szintre juthatott volna a Sziget-fogyasztó, ha a Tool koncertje nem megy szó szerint tönkre félidőben. A fellépés első négy száma alapján máris kiosztunk még egy díjat: ez volt minden idők legjobb frontember nélküli Sziget-koncertje. Keenan énekes ugyanis a közönségnek háttal, a színpad hátulján foglalt helyet, de ez a legkevésbé sem volt baj, mivel így szerves részét képezte az igen erősen konceptuális színpadképnek, ahol a magával ragadó atmoszférát többek között a három kivetítő folyamatos videoklipjei teremtették meg – melyek örvendetesen ritkán süllyedtek a Windows Media Player vizuális világának szintjére. Ilyen környezetben vezette elő a Tool 6-8-10 perces, jó értelemben vett progresszív rock-szerzeményeit (pedig ez a szó igen szűk sávban értelmezhető csak a pozitív tartományon), és a hallgató érezhette, milyen is az, amikor kiszolgálják, amikor minőséget kap a nyolcezer forintos napijegyért. Aztán úgy 40 perc elteltével elromlott a vetítés, a számok és a köztük lévő átvezetés kezdett a végtelenbe nyúlni, és kirajzolódott a Tool (és a progresszív rock) legrosszabb oldala. Ugyanis ha ezt a zenét nem tökéletesen csinálják, a legfárasztóbb dolog tud lenni a világon. Az elvesztett lendületet a koncert végéig már nem sikerült visszanyerni, így lett egy lélekemelő élményből ideges egy helyben topogás és a műsor utáni borozás türelmetlen óhajtása. A legjobb szórakozás rutinból. Van olyan vicc, ami sokadszor is jó, és a svéd The Hives éppen ilyen. Nem sok együttesnek tudnánk megbocsátani, hogy amikor harmadszor látjuk őket három éven belül, lényegében ugyanazokat a szövegeket mondják, és ugyanazokat a trükközéseket vetik be, mint az előző két alkalommal – de az öltönyös garázsrockerekkel kivételt teszünk. Nem azért, mert enyhítő körülményként két új számot is előadtak, hanem azért, mert szédületesen gyors dalaikat, például a Two Timing Touch and Broken Bones-t vagy a Main Offendert pontosan olyan élvezettel lehetett végigtáncolni, mint a Madness műsorát. Ha nem lett volna ez a kellemetlen utóíz a rutinjelleg miatt, versenyben lehetett volna a legjobb koncert címért. A leginkább félreértett koncert. Gyakorlatilag egybehangzó vélemény formálódott ki arról, hogy mennyire unalmas volt a The Good, the Bad and the Queen koncertje. Nos, nem volt az. Az említett zenekar egy úgynevezett supergroup, többek között a Blur és a Clash egykori tagjai alkotják, eddig egyetlen albumuk jelent meg, az anti-utópisztikus koncepcióra épülő self-titled. Az album számai jellemzően az utolsó Blur-albumra, a Think Tank-ra emlékeztetnek, és igen, zömében lassúak. Ezért aztán egyszerű Sziget-látogatók és koncertbeszámolók egyaránt állítják, hogy a produkció nem volt a nagyszínpadra való. Ezzel szemben a színházszerűen berendezett díszlet előtt stílusosan felöltözött zenészek kifogástalanul elővezették az album számait, és valóban, nem kevertek alá diszkóbasszust, hogy a közönség bulizni tudjon rá, de hát ezek ilyen számok, és attól még, hogy valami lassú, egyáltalán nem szükségszerű, hogy a Cöxpon Ambient sátor puffjai között hangozzon el. A legelőremutatóbb koncert. Ezt a díjat akár előre is oda lehetett volna adni, teljesen nyilvánvaló volt, hogy a nagyszínpad műsorán a !!! nevű zenekar koncertje lesz a leginvenciózusabb. A !!! igazából nem csinál semmi újat, amit a Primal Scream és társai ne csináltak volna meg a kilencvenes évek elejének angol tánczeneszínterén, mégis olyan köntösbe öltözteti ezt, hogy elhisszük: ez a jövő. Tulajdonképpen egy acid-party zajlott le délután hatkor, döntően hangszeresen elővezetve, és azóta sem tudjuk eldönteni, hogy ez így volt jó, vagy tényleg sokkal élvezhetőbb lett volna mindez mondjuk éjfélkor a Medúza színpadon – és ha sikerült így zavarba jönnünk, arra az egyetlen ésszerű magyarázat, hogy ez már valóban maga a jövő.