Lehet, hogy az Economist vezércikkben nevezi pokolnak a londoni Heathrow repteret, de komoly ember akkor is csak itt teheti le a lábát Nagy-Britanniában. Természetesen a British Airways-zel érkeztünk, és az obligát csúszástól eltekintve nem lehetett okunk panaszra. (Már az ízletes szendvicsekkel kezünkbe vehettünk egy szeletke Londont – igaz, régen mintha meleg ételt is osztottak volna a déli járatokon.) A legnagyobb jóindulattal is építési területnek tekinthető Heathrow-n elkerüljük a legnagyobb veszélyforrásokat, a hosszú idegenrendészeti sorokat és az elveszett csomagokat. Mint kés a vajba, mondhatnánk. Figyelmünket így már a következő feladatra, a Piccadilly Line megcélzására fordíthatjuk. Sietünk, mivel készülődnünk kell a középkorú magyar férfiak elsődleges szórakozására, az esti focimeccsre. Nem is akármilyen meccs ez: a Premier League tavalyi 5. és 6. helyezettje, a Tottenham Hotspur és az Everton csap össze a White Hart Lane-en. A manchesteri bölcs, Ferguson mester mindkét csapatból kinézi, hogy beleszólhat a négy nagy klub csatájába, és hát amúgy is ez lesz az első hazai meccs, óriási a várakozás. A Tottenham-stadiont a Seven Sisters metrómegálló felől kell megközelíteni, de az útiterv elkészítésekor be kell még kalkulálni a bő 20 perces sétát, és a sál-, illetve mezvásárlást, mert különben mivel igazolnánk magunkat otthon a klubban? Az online vásárolt jeggyel viszonylag jól járunk, magasan ülünk, de épp a szögletzászlónál, szinte bent a pályán. A Spurs sajnos folytatja a botladozást, hiába szervez ügyesen a szélről Robbie Keane, a csatárok, köztük Berbatov (a tribünön a megítélése az elítélő „fancy-től” a kedveskedő Berbie-ig terjedt), de az ajtó-ablak helyzeteket sem tudják kihasználni. Csúnya bukta hát a vége, de mi elégedettek vagyunk – ez nem a Sport1, hanem a valóság. Miután szakértői pozíciónkat ezzel a haditettel jó előre kivívtuk a férfitársaságban, neki lehet állni a hölgyek számára imponáló tudásanyag felhalmozásának. Pénzt nem adnánk érte, de a múzeumok jelentős része szerencsére kínál ingyenes állandó kiállításokat, legyen szó az egy nap alatt kivégezhetetlen Tate Modernről vagy a National Galleryről. Kellő nyelvismeret birtokában a színház sem válik lehetetlen küldetéssé, különösen mivel háromnegyed órával kezdés előtt már kedvezményesen osztogatják a jegyeket, és itt még ki sem kell öltözni hozzá. Shakespeare Globe-jában korhű módon lehet állni, sőt (figyelem!) sörözni is, és az óangol kavarásért kárpótol minket, hogy ki lehet találni a történetet: úgyis csak ölik egymást. Idővel azonban minden kultúrprogramtól megcsömörlik az ember, és átveszik az irányítást az alantasabb ösztönök, a vásárlás, az evés-ivás. A Piccadillyn érdemes messziről elkerülni a hatemeletes Waterstone’s-t, Európa egyik legnagyobb könyváruházát, amit nagyon nehéz megúszni úgy, hogy meg ne vágjanak minket 20-30 ficcsre. De a legnagyobb kihívást a pénztárcára nézve az Oxford Street jelenti, különösen így nyár végén. Ilyenkor a hatalmas áruházakban, a Selfridgesben, a John Lewisban akár 70 százalékot is engednek az amúgy sem vészes árakból, és ha a cuccok minőségét is figyelembe vesszük, egy kisebb befektetéssel itthon egész évben dandynek nézhetünk ki. Különösen tartózkodjunk a Magyarországon még hiányzó GAP boltoktól, nehogy vitorlás vérünk megvetesse velünk azokat a remek tengerészcsíkos pólókat, amiktől tiszta Ötvös Csöpik leszünk majd a balatoni hajózáson. Miközben a hátizsákos turisták a szupermarketből olcsón beszerzett íztelen bitterekkel pusztítják magukat az utcákon, számunkra a kora újkori pubok városában egy ilyen kihágás nyilvánvalóan megengedhetetlen lenne. Ha dagadó honfiúi kebellel magyarosan szeretnénk enni-inni, akkor a Sohóban ott a hírhedt Gay Hussar vagy Camdenben a Bartok. A Concerto dallamára éppen szórakozottan lötyögtetnénk a single maltot, amikor valaki megzavar minket: Ide jár Hernádi Zsolt is, ha éppen nem Bukarestben van a Stones-koncerten – mondja barátságosan a pakisztáni pincér. Ettől olyan otthonosságérzetünk támad, hogy mindjárt fel kell keresnünk egy Domino’s Pizzát, hátha Hujber Feri hozza ki az ételt. De azért az asszimilációval kapcsolatban ne legyenek komoly illúzióink, sajnos Londonban a magyar menedzser is lengyel. Vállaljuk fel tehát inkább magunkat, a jó órákat, a suhanó vitorlásokat, az eleganciát és a márványtalapzatú bankokat. Egyetlen hely van Londonban, ahol mindez tökéletes egységbe forr, ahol végre önazonossá válhatunk. Ez pedig a Greenwich: a középidő, a tengerészeti múzeum és a Cutty Sark otthona. A Cutty Sark, ez a monumentális teaszállító klipper korának leggyorsabb hajója volt, de sajnos nemrégiben leégett, így a kikötőben most csak a ponyvával letakart romjait láthatjuk. De szelleme velünk marad, különösen ha felmegyünk az obszervatóriumba, ahol egyetlen mozdulattal léphetünk át a nyugatiból a keleti féltekére. Szemben, a Canary Wharfon a befektetési bankok toronyházainak felemelő látványa fogad minket, lent a Temzén kis hajók, régiek és újak, mögöttünk a hatalmas, polgári nyugalmat sugárzó park, tele boldog fehér emberrel. Itt perspektívába helyezhetjük utunkat, vagy akár az életünket is. És az egész hetes rongyrázás után végül új értelmet nyer a mondás: a pénz nem számít. Vagy ahogy a költő mondta: „De én a tengerek végére értem / Vitorlámat fordítom újra vissza / S most megpihen e régi, téli éjben / Szegény lelkem, a fáradt nihilista.” (Közreműködött Domokos Erika)