A híres német író Thomas Mann 1953-ban világossá tette, hogy Németország vagy továbbra sem adja fel nacionalista ambícióit, amely alapján domináns szerepre törekszik Európában, vagy egy Európa iránt elkötelezett nemzetet épít Németország szomszédaival közösen. Hetven évvel később az újraegyesült Németország még mindig nem döntötte el, hogy melyik irányba fordul - véli Philip Stephens, a Financial Times (FT) vezető publicistája.

Néhány napon belül két ezt igazoló esemény történt. A német alkotmánybíróság olyan döntést hozott, amelynek alapján az ország kivonulhat az Európai Központi Bank (ECB) kötvényvásárlási programjából, amivel megkérdőjelezné az ECB nemzetek feletti döntési jogát az eurózóna monetáris politikájának meghatározására, mire mintegy válaszul Angela Merkel kancellár és Emmanuel Macron francia államfő 500 milliárd eurós közös európai hitelfelvétel tervével állt elő a koronavírus-válság kezeléséhez szükséges pénz előteremtésére, amivel tettek egy lépést az eurózóna fiskális uniójának megteremtése felé.

Bánat és öröm

Vannak, akik az alkotmánybírósági döntésben - ami nem első abban a sorozatban, amelyben a taláros testület igyekszik átszabni a nemzeti és az európai joggyakorlat határait - végzetes csapást lát az ECB felhatalmazására, mások az új pénzalapra mutatva Hamilton-pillanatról beszélnek, Alexander Hamiltonra, az USA korábbi pénzügyminiszterére utalva, aki 1790-ben szövetségi szintre emelte az amerikai államok adósságát, megalapozva ezzel költségvetési uniójukat. Az FT publicistája úgy véli, az ellentmondásos viselkedés azt mutatja, hogy a németek a szívük mélyén még mindig nem döntötték el, melyiket válasszák a Thomas Mann által felvázolt alternatívából.

Szemben a brit euroszkeptikusok véleményével Berlin nem törekszik dominanciára a kontinensen, inkább az jellemzi, hogy túl gyakran szemet huny afelett, ami körülötte történik a világban, mert az előbbinek még a látszatát is kerülni akarja. Ugyanakkor nagyságánál és annál fogva, hogy Európa közepén van, elkerülhetetlen, hogy Európa kiemelkedő politikai szereplője legyen.

Az alkotmánybíróság nem az egyetlen hatalmi tényező, amely a nemzeti érdek előtérbe helyezésére teszi a hangsúlyt. Miután az országot egy mérsékelt konzervatív-szociáldemokrata nagykoalíció kormányozza, a legnagyobb parlamenti ellenzéki párt az euroszkeptikus, bevándorlásellenes Alternatíva Németországnak (AfD), amely a transzferunió ellen hangolja a közvéleményt, azaz arról beszél, hogy az eurózónában a takarékos északi-európai államoknak kell fizetniük a déliek hanyagságáért. A mérsékelt politikusok nem találják a megfelelő hangot az AfD populista, hordószónoki stílusával szemben.

Erre vagy arra?

Ennek a mérlegnek az elbillenésétől függ Európa jövője - véli az FT cikkírója. Az EU-val kapcsolatban általában jelentős gazdasági erejét, az 500 milliós népességű egységes piacot szokták kiemelni, de az unió valójában egy politikai vállalkozás a kontinens nemzeti megosztottságának kezelésére. Az EU jövője nem a kétségtelenül gyenge lábakon álló olasz bankrendszer túléléstől függ, és az brexitet is elintézheti egy vállrándítással, mert korábban is csak fél lábbal volt EU-tag az Egyesült Királyság. A németek közömbössége azonban végzetes lehet.

Helmut Kohl egyértelműen Tomas Mann európai Németországa mellett áll, az euró létrehozásáról Francois Mitterrand francia államfővel kötött megállapodása mintegy cserébe a német újraegyesítés francia tudomásul vételéért egyben garantálta Németország lehorgonyzását Európa mellett. Az európai projekt nem olyan egyértelmű azoknak a németeknek, akik a háború után születtek. Angela Merkel praktikus megközelítéssel viszonyult ehhez, amely így szól: a nemzetek nem tudják egyedül megoldani a gondjaikat a globális világon, ezért van szükség nagyobb rendszerekre.

Fordulat

Merkel nem viszonyult tehát azzal a lelkesedéssel az EU-hoz, mint Kohl, ami megmutatkozott abban, ahogy a 2011-2012-es eurózónás adósságválságot kezelte. Utólag úgy látják a szakértők, hogy a németek éppen annyit tettek az euró megmentéséért, amennyire feltétlenül szükség volt. A Merkel-Macron paktummal azonban túllépett ezen a kancellár. Három éven át ellenezte francia kollégája kezdeményezéseit, míg a koronaválság rábírta, hogy tegyen egy lépést a fiskális - s ami ezzel elkerülhetetlenül együtt jár - a transzferunió felé. Ezzel közelebb kerülnének az euró megteremtésével elkezdett úton a befejezéshez. Merkel elnyerheti a helyét a történelemkönyvekben és az EU a németek áldozatvállalásra is kész európai elkötelezettségével menetelhetne a tovább a szikrázó jövőbe.