A Napi Gazdaság hétvégi számának cikke

A 2014-es indiai választások tétje az ország egyben maradása, a választási kampányban ugyanis a szokásosnál is többen követelnek maguknak függetlenséget. Ezek többsége egyelőre az unión belül képzeli el a jövőjét, ám az egyre több pólusúvá váló pártrendszerben az elszakadás hívei is nagyobb szóhoz juthatnak.

Új tagállamok születnek

A függetlenségét 66 éve, 1947. augusztus 15-én elnyerő Indiában a négy évente megrendezett parlamenti választásokat rendre szuverenitási kérdések mentén dönti el a mintegy 800 millió választópolgár. Nem lesz ez másképp a világ legnagyobb demokráciájában jövő tavasszal sem, amikor az egyelőre 29 tagállamból álló unióban országos választásokat tartanak. A következő fél évben ugyanis még elképzelhető, hogy átalakul a föderatív berendezkedésű, mintegy 1200 milliós − ebből nagyjából 250-300 milliós muzulmán − népességű ország közigazgatása, ahol folyamatosan válnak szét az egyes tagállamok.

Legutóbb augusztus elején hirdette ki a központi kormány támogatásával Telangana, hogy leválik Andhra Pradesh dél-indiai államról és egy 10 éves átmeneti időszak után annak fővárosát, az indiai it-szektor egyik fellegvárának számító Hyderabadot is átveszi. Hasonló sors vár a legnagyobb, mintegy 220 millió lakosú észak-indiai Uttar Pradesh államra is, amelyet a választásokat követően valószínűleg négy részre osztanak.

Szuverenitás kérdése is

A szuverenitási kérdésnek van egy külső és egy belső vetülete. A külső volt mindeddig politikailag érzékenyebb, hiszen India függetlenségének egyik fájdalmas tapasztalata az országot két részre szakító, 1947-es Mountbatten-terv volt, aminek hatására véres háborúk sora jellemezte a muzulmán többségű Pakisztán és a hindu többségű, ám sok vallási felekezetet magában foglaló független India történelmét, ami végül a 2000-es évekre nukleáris versengésig eszkalálódott.

A külső szuverenitás kérdése India határainak és az ország egységének védelmét jelenti. Politikailag kényes terület ebből a szempontból a muzulmán többségű Kasmír helyzete, aminek területe fölötti katonai közigazgatást felerészben látja el India és Pakisztán, de a geopolitikai súllyal rendelkező magas hegyvidéki régióban erőteljes a kínai katonai jelenlét is. A júniusi pakisztáni választásokat követően − amelyet az Indiához ezer szállal kapcsolódó pandzsábi Nawaz Sharif polgári kormánya nyert meg − például kiújultak a határvillongások, idén kétszer követtek el merényletet kasmíri támaszpontok ellen, aminek eddig hét indiai katona esett áldozatául.

A külső szuverenitás kérdéskörébe tartozik a szakadár területek helyzete. Ezek közül India nyelvi és etnikai sokszínűsége miatt több forró térség is található, ahol időnként kiújulnak a szeparatista törekvések. Az elmúlt harminc évben a leglátványosabb az 1984-es pandzsábi szikh lázadás volt, amely a demokratikus normák felfüggesztéséhez, szükségállapot bevezetéséhez majd az akkori indiai miniszterelnök, Indira Gandhi elleni merénylethez vezetett, de végül Pandzsáb elszakadási törekvései nem jártak sikerrel. Ahogyan a déli Tamil Nadu állam szeparatistái sem érték el céljukat, bár Rajiv Gandhi miniszterelnök ellen a tamil szélsőségeseknek is sikerült merényletet szervezniük.

A vallási-nemzetiségi politika frontvonalba kerülése idézte elő, hogy a Mahatma Gandhi függetlenségi mozgalmának hagyományára épülő, ám a hidegháborús logikában az el nem kötelezettek, illetve részbe a szocialista blokkot választó Nehru−Gandhi család által irányított Kongresszus Párt a 90-es évekre elveszítette a kváziállampárti szerepét. A Gandhi által örökül hagyott elvek közül az egyik legfontosabb a felekezetek közötti béke zálogául szolgáló szekuláris állam elve. A Kongresszus Pártot először a nyolcvanas években érte politikai kihívás a megszerveződő hindu nacionalisták részéről, akik politikai kampányukat a hindu nemzetállam felépítésére alapozták. Ennek leglátványosabb megnyilvánulásai a muzulmán közösségek elleni szervezett támadások voltak, közülük is kiemelkedő az 1992-es ayodhyai Babri Masjid (Bábúr Mecsete) lerombolása, amiről a hindu hagyomány azt tartotta, hogy Ráma isten születési helyére épült.

Az akciót követően véres összecsapásokra került sor a vegyes lakosságú észak-indiai államokban. Az ayodhyai támadás köré szerveződő mozgalom egyik szárnyaként született meg a hindu-nacionalista Bharathiya Janata párt (BJP), mely azóta a legfontosabb hindi többségű észak-indiai államokban, elsősorban Guyaratban, nőtte ki magát megkerülhetetlen politikai tényezővé. A mozgalom mérsékelt szárnyát vezető Atal Bihari Vajpayee-nak a 90-es évek végén sikerült kormányra kerülnie és megkezdenie az addigi szocialista örökség nyomán India önálló gazdasági modelljének megreformálását és a nemzetközi tőke felé való orientálódást.

Eljött a pártcsaládok korszaka

A kétpólusúvá váló pártrendszerben a kilencvenes évektől egyre erőteljesebben kezdtek jelentkezni a belső szuverenitásból fakadó nehézségek. Az egyre több tagállamra szakadó országban − részben a gazdasági nyitást követő modernizáció hatására − jelentős társadalmi és regionális különbségek alakultak ki, amelyek a választók politikai érdeklődését a nemzeti-föderatív ügyekről sokkal inkább a helyi államon vagy régión belüli kérdések irányába terelte. Ennek hatására a magukat országos szinten megszervezni képes pártok (Kongresszus, BJP és részben a kommunisták) helyébe egyre nagyobb mértékben kerültek a régiós politikai és civil tömörülések. Felmerült a veszély, hogy India nem területileg esik szét, hanem a helyi közéleti kérdések szorítják ki a föderatív szinten jelentkező ügyeket.
Az országos pártok erre úgy reagáltak, hogy helyi szinten − ahol lehetett − pártcsaládokba vagy egyéb szövetségi formációkba szervezték beágyazódásukat. Ezáltal a regionális szereplőknek is lehetőségük nyílt, hogy az újdelhi parlamentben (Lok Sabha) a megfelelő pártcsaládon keresztül vállaljanak szerepet országos kérdésekben, míg a nagyobb pártoknak a helyi társadalmi rétegződést figyelembe véve kellett a politikai mozgósítást megszervezniük.

A kormányt jelenleg a hatalomba 2004-ben visszatérő Kongresszus Párt által vezetett Egységes Progresszív Szövetség (UPA) vezeti 11 tagpárttal vagy koalíción kívüli szövetségessel karöltve. Dél-Indiában − ahol a hindu hagyomány nem olyan erős − vannak komolyabb pozícióik, általában az alsóbb középosztály, esetleg a lakosság 15 százalékát kitevő érinthetetlen kasztokból (dalitok) szavaznak rájuk. A 2014-es választásokon a kihívó a BJP által vezetett Nemzeti Demokratikus Szövetség (NDA) lesz 9 tagpárttal. Ők a konzervatív hindu nemzeti eszményt hirdetik, és ahol tehetik − főleg északon −, a felső középosztály és a vagyonosok pártjaként pozicionálják magukat.

Készülődnek a kormányfőjelöltek

Hivatalosan még nincs bejelentve, de mindkét pártcsalád részéről eldöntöttnek tekinthető, hogy ki lesz a miniszterelnök-jelölt. Az UPA-t 2004-ben az a Sonja Gandhi vezette vissza a hatalomba, aki olasz vendégmunkásként ismerkedett meg Indira Gandhi Rajiv nevű, pilótának tanult fiával, annak angliai tanulmányútján. Sonja olasz származása miatt nem vállalta el a miniszterelnöki tisztséget, de az UPA-t, és benne a Kongresszust, azóta is ő irányítja, jelenlegi miniszterelnöke pedig férje egykori technokrata pénzügyminisztere, a nem túl karizmatikus Manmohan Singh. Az UPA a mostani választásokra idézte Sonja és Rajiv fiának, a fiatal Rahul Gandhinak a nagypolitikai színre lépését, és bár hivatalosan még nem jelölt, a párton belüli azon fontos tisztségek felhalmozását már megkezdte, amelyek egyértelműen a miniszterelnöki ambícióinak ágyaznak meg.

A BJP esetében az utóbbi két hónapban nagyon bonyolulttá vált a jelöltállítási procedúra. A párt egyszerre tud gazdasági sikereket felmutatni, hiszen a legerősebb észak-indiai államokat, például Guyaratot, csaknem egy évtizede vezeti az a Narendra Modi, akit eddig a nemzetközi közösség a 2000-es évek eleji muzulmánok lemészárlásában végződő, félig-meddig állami hátszéllel asszisztált felkelésben betöltött szerepe miatt páriaként kezelt. Modi a BJP keményvonalas szárnyához tartozik, ám a guyarati reformjai népszerűek a hindu elit körében, viszont a muzulmán szavazatokra érzékeny NDA szövetségesek nem szívesen állnak be mögé egy országos kampányban. A BJP mérsékeltebb szárnyát támogatja Vajpayee volt miniszterelnök belügyminisztere a pártban a legnagyobb tiszteletnek örvendő szenior politikus, LK Advani, aki a párt júliusi goai kongresszusa után kilátásba helyezte lemondását Modi jelölése esetén. Nem Advani hezitálása volt a BJP stratégiájára a legnagyobb csapással (Advani közben visszavonta lemondását), hanem annak a néhány északkelet-indiai államot vezető szövetségesnek a nyílt kihátrálása, akik Modi előretörése miatt mondják fel a szövetséget.

Új erő a láthatáron

Közülük a legfontosabb a Lok Sabhában komoly súllyal bíró Bihar államot vezető Nitish Kumar helyezkedése. A vallásilag kevert és nagyszámú elszegényedett földműves lakossággal rendelkező északkeleti államokban, elsősorban Biharban, Orissában vagy éppen Nyugat-Bengálban az NDA nem engedheti meg magának, hogy elveszítse a muzulmán és dalit szavazatokat, ezért a magát a hindu felső tízezer pártjaként pozicionáló Modival való szövetség a helyi erőknek az öngyilkossággal ér fel.

A BJP-nek − guyarati sikerei mellett − idén nyáron egy jelentős kudarcot is el kellett szenvednie. A jellemzően nem hindi nyelvű, ezért a hindu nacionalizmusra kevésbé fogékony déli tagállamok legnagyobbikában, Karnatakában pár éve a nemzeti-konzervatívok megszerezték a kormányrudat, ám a helyi szövetségi rendszerek szétesése és a súlyos korrupciós botrányok miatt a legutóbbi tavaszi helyközi választásokon kiestek a hatalomból.

Közel sem biztos, hogy 2014-ben a Kongresszus marad kormányon. Elképzelhető, hogy a BJP szövetségi rendszeréről leváló északkeleti pártok képesek lesznek létrehozni egy országos politikát befolyásoló új szövetségi erőt, amit a sajtóban "keleti blokk" névre kereszteltek. Kumar mellett a Kongresszussal szövetségben politizáló bengáli Mamata Banerjee alakíthatja az új szövetségi politika gerincét, amibe Orissa, és néhány déli tagállam, például Andhra Pradesh is helyet kaphat.

Elképzelhető, hogy a mostani választások után az eredetileg monolit, majd kétpólusú pártrendszer háromosztatúvá alakul tovább, amiben a helyi ügyek körüli szövetségi politika a korábbiaknál is nagyobb mértékben dönti el a választások kimenetelét. A népszerűségi mutatók Narendra Modit egyelőre Rahul Gandhi elé helyezik, aminek annyi hatása már van, hogy főleg európai és amerikai diplomaták, üzletemberek már nem kezelik Modit karanténban. Modinak egy kört még biztosan futnia kell, hiszen a BJP mérsékelt szárnyának is van sikeres jelöltje, a közép-indiai államot, Madhya Pradesht irányító Shivraj Singh Chauhan személyében, aki − Advani informális támogatásával − az utolsó pillanatban még átveheti Modi helyét.

Modi és a kemény vonalas BJP-sek igyekeznek árnyalni Ayodhyát, illetve az azt követő kommunális lázongásokat. A kampányban a hindu hivatkozások mellett keresik a kapcsolódást az eddig a Kongresszus által kisajátított függetlenségi mozgalom örökségével. Egy történelmi személyt kellett találniuk, akinek a szellemi örökségét fel tudják használni a párt múltjának felépítéséhez. India közigazgatását az 50-es években megszervező Sardar Patel jogászprofesszorra tekintenek a BJP-ben úgy, mint akinek az öröksége ellensúlyozhatja Gandhi és Nehru hagyatékát. Bár a Kongresszusban tiltakoznak Sardar Patel kisajátítása ellen, Modi már bejelentette, hogy Guyaratban megépíti Patel monumentális bronzszobrát.

Kép: Reuters