Boris Johnson leköszönő brit miniszterelnököt maga Donald Trump volt amerikai elnök nevezte saját egyesült királyságbeli megfelelőjének, ám vannak köztük egyértelmű különbségek – kezdi a világ számos jelentős államát vezető erős emberek hatalmon maradásának és távozásának körülményeit taglaló cikkét Gideon Rachman, a Financial Times publicistája. Szemben Trumppal Johnson tud nevetni saját magán, klasszikus oktatásban részesült és tud folyékonyan olvasni.

Ettől még persze vannak hasonlóságok is. Mindketten alternatív valóságot teremtenek maguk köré, amelyben a kényelmetlen igazságokat figyelmen kívül hagyják vagy fake newsnak minősítik. Mindketten elborult egoisták és hajlamosak a kukába dobni olyan intézményes rendszereket, amelyek ellenkeznek az érdekeikkel. Ugyanez elmondható azonban olyan vezetőkről is, mint Recep Tayyip Erdogan török elnök, Narendra Modi indiai miniszterelnök, Hszi Csin-ping kínai vagy Vlagyimir Putyin orosz államfő.

Nélkülözhetetlen látják magukat

Az erős emberek közös jellemzője, hogy nélkülözhetetlennek látják magukat, mert nem egyszerűen kormányozzák országukat, hanem valamilyen küldetésük van. Ez általában a nacionalista nosztalgiában gyökerezik, mint amit Trumpnál a „tegyük újra naggyá Amerikát” szlogen, vagy Hszinél a „kínai emberek nagy megújulása” jelszó jelez, vagy Putyinnál az, hogy az Oroszországot európai hatalommá tevő Nagy Péter cárhoz hasonlítja magát.

Miután az erős emberek meggyőzték magukat arról, hogy egyedül ők képesek helyreállítani nemzetük letűnt nagyságát, máris adott a hivatkozás arra, miért kell leépíteni az ennek útjában álló független intézményeket az igazságszolgáltatástól a médián keresztül az alkotmányig. Aki felszólal ez ellen, az vagy a korrupt elit nevében beszél, vagy akadályozza a népakarat érvényesítését. Erdogan, Hszi és Putyin egyaránt megváltoztatta országa alkotmányát, hogy megszabaduljon hatalmának időkorlátától.

Független intézmények

Persze nagy különbség van az amerikai és brit, illetve az orosz vagy a kínai helyzet között, miután az előbbiek demokráciák, amelyek független intézményei ellenálltak a hatalom monopolizálásának. További különbség, hogy voltak politikusok, akiknek az erős emberhez fűződő hűségénél fontosabb volt az alkotmányhoz való hűség. Például ha Mike Pence alelnök engedve Trump akaratának visszautasította volna Joe Biden elnökválasztási győzelmének ratifikálását, az alkotmányos válságba taszította volna az Egyesült Államokat.

Ugyanakkor ez már a múlt, a vezető republikánus politikusok, akik 2020-ban elítélték Trumpot, azóta visszakoztak, elfogadják a volt elnök semmivel sem bizonyítható állítását, miszerint elcsalták a választást a rovására. Ennek az a magyarázata, hogy a párt tagsága ez ügyben beállt a volt elnök mögé, és aki velük szembe megy, az búcsút mondhat politikai karrierjének. Ami az intézményeket illeti, ezek sem feltétlenül sérthetetlenek, ahogy azt amerikai Legfelsőbb Bíróság radikális jobboldali fordulata mutatja a Trump által kinevezett bírók tevékenysége nyomán.

Jobb-e a brit demokrácia?

Johnson esetén más a helyzet, vele a független intézmények, például a botrányait feltáró és a szabályszegéséért rá bírságot kiszabó rendőrség mellett párttársai is szembefordultak. A brit üzleti lap szakírója szerint azonban nem ilyen szép a kép. A konzervatív politikusokat vélhetően az motiválta, hogy a kormányfő népszerűségvesztése miatt úgy látták, nem lehet vele nyerni a következő parlamenti választásokon.

Valójában a toryk egymást követő időközi választási vereségei alapozták meg a miniszterelnök bukását. Ezeket követően mintegy a szavazói akaratot érvényesítették azok a politikusok, akik a Johnson körül újabb botrány után lemondatták. Röviden: a demokrácia biztosítéka végül is a választó lehet. Amíg még létezik a demokráciából valami, addig a szavazó állhat az erős emberek menetelésének útjába.