Ha valaki megkérdezte volna a brit konzervatívok házi bizalmi szavazása előtt, mi lenne a legrosszabb végeredménye a szavazásnak, akkor valószínűleg azt a választ kapta volna, hogy az, ha a pártelnök-miniszterelnök nyer, de nagyon meggyengül – írja Robert Shrimsley a Financial Times brit belpolitikával foglalkozó szakírója.

Boris Johnson pártelnöki megbízatásáról a Konzervatív Párt parlamenti képviselői szavaztak, és kétötödük, 148 képviselő szerint távoznia kellene a párt éléről, ami egyben azt jelenti, hogy le kellene mondania a kormányfői posztról is. (Mindazonáltal Johnson megnyerte a róla szóló bizalmi szavazást, hisz 211-en szavaztak mellette, a leváltására pedig 148-an - a szerk.)

Ennél még az agyonbírált Theresa May, az előző konzervatív miniszterelnök is jobb eredményt ért el, mert 2018 decemberében egy hasonló szavazáson 63 százalékos támogatottságot ért el szemben Johnson 59 százalékával. Magyarán teljesült a legrosszabb forgatókönyv: az ország első embere elvesztette támogatottsága jelentős részét, ám egy évig nem lehet újabb hasonló bizalmi szavazást tartani vele szemben és világossá tette, hogy önként nem mond le. (May 2019 közepén megtette ezt a szívességet pártjának.) A Johnson ellen lázadók talán jobb eredményt érhettek volna el, ha várnak a két esedékes időközi választás eredményére, ami konzervatív vereség esetén tovább erodálja a kormányfő tekintélyét.

A vezetési válság tehát nem oldódott meg, összegzi az új helyzet lényegét a brit üzleti lap szakírója. Johnson a továbbiakban úgy érezheti, hogy folyamatos bizonyítási kényszer nyomása alatt áll, a helyzete bizonytalan és állandóan figyelne kell, ki akarja kihúzni a lába alól a szőnyeget. Egy támogatója elismerte, hogy nem sok ideje és mozgástere maradt. Ismerve erős politikai túlélési képességét talán még nem írhatjuk le, ám feltehetjük a kérdést: vajon ő lesz-e még az Egyesült Királyság miniszterelnöke 2022 végén?

Nem volt kihívó

Gyenge és motiválatlan kormányát látva, aligha várható, hogy saját miniszterei értetik meg vele, hogy nincs tovább. (Ezt egyébként a covidkorlátozások idején tartott kormány közeli partikra utalva az egyik bulvárlap öles betűkkel: „The party is over!” szalagcímmel fogalmazta meg.) A Financial Times cikkírója felhívja a figyelmet arra, hogy a sikertelen pártelnökbuktatás egyik fontos oka lehetett, hogy nincs a láthatáron utód, aki átvehetné Johnsontól a párt és az ország vezetését.

A kicsi győzelem miatt azonban nem sok lehetősége maradt. Aligha vihet be a parlament elé nehéz ügyeket a leszavazás veszélye nélkül és bár szövetségesei szerint át fogja alakítani kormányát, kétséges, hogy ezen a téren radikális lépéseket tehet-e. A kormányt máris azzal bírálják, hogy sokkal hatékonyabb a kormányfő védelmében, mint a szakszerű kormányzásban.

Magas labdák

Eközben a kialakult de facto patthelyzet a párt első embere és az ellene lázadók jelentős tábora között természetesen az ellenzék kezére játszik. Köszörülhetik a nyelvüket azon, hogy Johnson gyenge, hogy a konzervatívok többsége nem képes megszabadulni attól a vezetőtől, aki sorozatosan megsértette a politikusoktól elvárható elemi etikai szabályokat, hogy hatalmon maradhat valaki, akiben még saját pártjának jelentős része sem bízik.

És van egy olyan tényező, ami sajátos módon amellett szól, hogy a konzervatív párt akkor járhat jól, ha vállalva a kínos vezetőváltást, lecseréli a miniszterelnököt. Amikor megbuktatták a legendás Margeret Thatchert, helyére a jelentéktelen John Mayort választva több mint húsz évvel ezelőtt, majd Theresa Mayt, helyére Johnsont választva három éve, simán nyerték a következő parlamenti választásokat.

Annak ellenére így történt, hogy Thatcher tíz éven át követett neoliberális politikáját gyűlölte a britek jelentős része, May brexitmenedzselése pedig enyhén szólva botladozóra sikeredett. Ha a dolgok a közeljövőben nem vesznek alapvető fordulatot, a mai miniszterelnök esetén is erre a forgatókönyvre játszhatnak a toryk.