A franciaországi La Ricamarie városában lakó Gilles Lermet-nek 45 munkával töltött év után elege van a francia politikából. A bal-jobb hatalomváltásokból, az elnökválasztásokból, amik nem hoznak semmi újat az életébe, a vandálokból, akik autókat gyújtogatnak az utcákon, az orvoshiányból, a csapnivaló színvonalú közszolgáltatásokból és a bevándorlókból. Az utóbbiak nem veszik el a helyiek munkáját, mert nekik sincs, egyszerűen túl sokan vannak – kezdi életképpel a Financial Times a franciaországi elnökválasztás első fordulója előtti helyzetértékelését.

Le Ricamarie egy olyan posztindusztriális város, ahol a liberális Emmanuel Macron államfő és más a politikai elithez tartozó vezetők nevét csak gúnyolódva ejtik ki a szájukon e helyiek. A szénbányák bezárása után az 1970-es évek óta itt csak szegénység, munkanélküliség és rossz lakáskörülmények maradtak, így nem várnak semmit a közelgő elnökválasztástól sem.

Kapcsolódó

A közvélemény-kutatások szerint Macront minden bizonnyal újraválasztják második elnöki periódusára, ám az említett kisvároshoz hasonló francia településeken felhalmozódott indulatokat ez egy cseppet sem fogja lehűteni. Azt inkább a sárga mellényesek néhány évvel ezelőtti mozgalma és az erre a hangulatra rájátszó radikális politikusok térnyerése csatornázza be a politikába.

A háború hatása

Az Ukrajna ellen indult orosz invázió elterelte a figyelmet az elnökválasztás fő témájáról, az erős bevándorlásról, különösen a sok muszlim vallású bevándorló érkezéséről, ám egyben lehetővé tette az elnöknek, hogy a béketeremtő közvetítő szerepét játssza ahelyett, hogy Franciaország valós gazdasági és társadalmi problémáiról, a megélhetési nehézségekről beszélne. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy felerősödik az emberek régi benyomása, miszerint Macron arrogáns, lenézi az utca emberét. Sokan legyintenek a politikára: a közvélemény-kutatások szerint a választok harmada nem akar részt venni a szavazáson, ami extrém alacsony részvételt eredményezhet. Ez meggyengítené Macron legitimitását, ha újraválasztják.

A szavazók távol maradása és az államfő radikális jobb- és baloldali ellenfeleinek erőssége emlékeztetheti a nemzetközi közvéleményt arra, hogy Franciaország egyik leglátványosabb hadszíntere a liberális internacionalisták és a nacionalisták harcának, amely az Egyesült Királyságban a brexithez, az USA-ban Donald Trump volt elnök hatalomra kerüléséhez vezetett, de az erős elnökök megválasztásában tetten érhető Brazíliától a Fülöp-szigetekig az egész világon.

Kérdés, meddig tarthat ki

Macron várható győzelme elfedi a francia valóságot, ő valójában az utolsó csavar, amely fenntartja a liberális demokráciát – véli Julian Jackson történész, aki könyvet írt a legendás Charles De Gaulle francia államfőről. A történész felhívja a figyelmet arra, hogy a második világháború után újjáéledt radikális jobboldal az 1980-as évek óta erősödik. Macron feltartja ezt a folyamatot, ám vajon meddig? - teszi fel a válaszra váró kérdést. Újraválasztása vélhetően csak a fedő, ami egy időre visszatartja a gőzt.

A közvélemény-kutatások legfontosabb tanulsága, hogy a radikális bal és jobb sokszor összemosódik. Marine Le Pen, a radikális jobboldal vezére, a Nemzeti Gyűlés elnöke sok szavazót szerez a kommunisták volt kék galléros munkás támogatói közül. Macront 28 százalékon mérik a közvélemény-kutatások, őt 19 százalékon, így megismétlődhet 2017-es páros meccsük a második fordulóban. A különbség, hogy a Macron 66-34 százalékos akkori második körös győzelme után most csak 56-44 százalékra mérik a nyerési esélyét.

Még egy front

És a politikai küzdelem nem csupán az politikai elithez tartó vezetők és radikális jobboldali kihívőik között folyik, hanem az előbbi és a radikális bal között is. Az utóbbi azzal vádolja Macront, hogy az irányítása alatt lezüllöttek a közszolgáltatások, az oktatás és az egészségügy. Az ő elégetlenségüket Jean-Luc Mélenchon és mozgalma csatornázza be, amely teljes foglalkoztatást, liberális bevándorlási politikát és drogliberalizációt ígér. Mélenchon népszerűségi indexe 14 százalékon áll.

A baloldali politikust Eric Zemmour a Le Pennél is radikálisabb tévés személyiség követi 11 százalékkal, aki remigrációs, azaz bevándorló-visszatelepítési minisztérium felállítását ígér. Az ötödik helyen Valerie Pécresse, a mérsékelt jobboldali republikánusok jelöltje áll 10 százalékkal, aki keményebb akart lenni jobboldali vetélytársainál migránsüldözésben, ám láthatóan két szék közt a pad alá került. (A szavazók az "igazi" bevándorlófalókat választják az "utánzat" helyett.)

Borzalmas elegy

A legrémesebb társadalmi jelenség azonban a radikális jobb- és baloldal említett összekeveredése, amely egy dühös, elitellenes, nacionalista, globalizáció-, NATO- és EU-ellenes, félig-meddig roncstársadalmat alkotó választói tömbben ölt testet. Jackson szerint Macron centrista politikája beszippantotta a mérsékelt jobb- és baloldalt, hátra hagyva egy egy űrt a szociális elégedetlenség kezelésében, amibe benyomultak a populisták erőszakos propagandájukkal.

Ha Macornt újraválasztják, az első kihívás, ami előtte áll majd az lesz, hogy a június parlamenti választásokon megtartsa a kormánytöbbséget, főként radikális jobboldali kihívóival szemben. A második, ennél valamivel hosszabb távú probléma, amivel szembe kerül, hogy mind a bal-, mint a jobboldalon utálják az „mezei” választók. Ha a gazdasági bajok világossá tétele nélkül választják meg, nagyon nehéz helyzetben kell majd ezekkel szembe néznie a következő hónapokban és években.

Végül az igazi hosszú távú problémára az Institut Montaigne kutatóintézet 18-24 évesek körében végzett felmérése utal. A megkérdezettek 22 százaléka úgy véli, hogy megengedett az erőszak alkalmazása ideáljaik védelme érdekében. Több mint harmaduk, 37 százalékuk azt gondolja, hogy indokolt vagy legalábbis érhető lehet a tiltakozásnak az a formája, hogy erőszakkal hatolnak be minisztériumok épületébe. Könnyen lehet, hogy Macron igazi ellenzéke nem elsősorban a hivatalos politikában lesz, hanem az utcán.