Valérie Pécresse, a franciaországi republikánusok elnökjelöltje, azt találta mondani, hogy Angela Merkel volt német kancellár és Margaret Thatcher volt brit miniszterelnök keveréke. Ez elég merész összehasonlítás egy olyan indulótól, akit jelenleg négy versenytársa (Emmanuel Macron államfő, Marine Le Pen, a radikális jobboldali Nemzeti Gyűlés elnöke és Éric Zemmour ultraradikális jobboldali tévés személyiség) mögött mindössze 10 százalékon mérnek a közvélemény-kutatók. Az 54 éves volt miniszter legfőbb ellenfele Macron, akit a saját pályáján kell legyőznie – véli Lionel Laurent, a Bloomberg publicistája.

Pécresse régóta úgy látja, hogy Franciaország jelenlegi elnöke valójában Tony Blair korábbi brit miniszterelnök megfelelője, miután mindketten valamiféle harmadik, centrista utat hirdettek meg a hagyományos jobb- és baloldal között, ami meghozta nekik a sikert. Ennek megfelelően még David Cameron volt brit miniszterelnökkel is tárgyalt, aki Blair utóda, Gordon Brown legyőzésével ülhetett be a Downing Street 10-be, így lehet valamiféle receptje arra, mi a siker titka ezzel a fajta „harmadik utas” politikával szemben.

Kapcsolódó

A republikánusok elnökjelöltségét meglepetésre szerezte meg, a párt tagjai, akik szavazhattak, úgy viselkedtek, mintha egy valóság show-ban lennének: kiszavazták a két erős indulót, hogy nevető harmadikként esélyt adjanak egy korábban esélytelennek tartott játékosnak. Az előválasztáson nem Cameron „szenvedélyes konzervativizmus” szlogenjével kampányolt, hanem egyensúlyt ígért a radikális bevándorlóellenes politika és a gazdasági reformok között. Ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit – mintha receptről lenne szó.

A legnagyobb esélye

Akárcsak Cameronnak Blairrel szemben, neki is az adja a legnagyobb esélyt a sikerre, hogy hasonlít Macronra – már ha bejut a második fordulóba, és lesz esélye összemérni vele a népszerűségét, mert Marcon szereplése biztosnak látszik. A kezére játszik, hogy tapasztalt politikus, akinek van érzéke a könnyen megjegyezhető mondatokhoz. Macron kormányának költekezését a pandémia idején, ami megdobta az állam adósságait, úgy jellemezte, hogy kukába dobták a pénztárgépet. Előkelő származása és viselkedése megnehezítené az elnöknek, hogy technokratának állítsa be magát egy kiszámíthatatlan radikálissal szemben, amilyennek például Le Pent láttathatná.

Macron ugyan jelenleg tuti befutónak látszik a közvélemény-kutatások szerint, ám gyenge pontja, hogy a francia társadalom dühös a pandémia okozta gondjai miatt, amit részben a bevándorlók elleni érzelmekké transzformál. Egy felmérés szerint a jövő évi elnökválasztáson a szavazók 56 százaléka egyértelműen jobboldali politikát hirdető jelöltre fogja adni a szavazatát, következésképpen, ha Pécresse túljut az első fordulón, begyűjtheti a tőle jobbra állók szavazatait is.

Zűrzavar a harcmezőn

A republikánus jelölt előtt gigantikus kihívás áll. Egyesítenie kellene a jobboldalt, amely megosztott a radikalizmus, az Európához fűződő viszony, a gazdaság és az identitás ügyei mentén is. Ehhez világosan kellene beszélnie olyan kérdésekről, mint hogy növelné-e a jelenleg 35 órás munkahetet, vagy hogyan csökkentené az államadósságot. Ezek a témák bőven kínálnak fogást rajta radikális jobboldali ellenfeleinek. Könnyen megkaphatja, hogy Macron klónja.

A francia jobboldal hagyományosan három részre oszlik: konzervatívokra, liberálisokra és autoritáriusokra, ami nagy kihívás Pécresse előtt – mondta egy francia történész. Egy becslés szerint a jobb-közép szavazók felének támogatására számíthat az elnökválasztás első fordulójában, a többi megoszlik majd Macron, és Zemmour között. Utóbbi meghívta táborába azokat a republikánusokat, akik a párt előválasztásán a radikális jobboldali kezdeményezéseket támogatták. Eközben Le Pen a vidéki gazdák és kék galléros munkások körében épített ki erős bázist.

Kép: AFP

Pécresse kampánystratégia vélhetően az lesz, hogy igyekszik elszipkázni Marcon fehérgalléros, értelmiségi, vezető beosztású szavazóit és Le Pen kék galléros munkás támogatóit, miközben az utóbbi kettő igyekszik felosztani az ő konzervatív bázisát. Ez nagyon más helyzet, mint ahogy Thatcher és Merkel kezdte kormányfői pályáját: az előbbi neoliberális forradalmat hirdetett, az utóbbi konszolidációt a német újraegyesítés okozta felfordulás után.

Pécresse ezzel szemben arra kényszerül, hogy elveszett életük, jólétük visszatérését hirdesse a franciáknak, miközben meg kéne vágnia az állami kiadásokat és csökkentenie kellene az adókat. Cameron ezzel a programmal győzni tudott az Egyesült Királyságban, ám sokat elárul a helyzet zavarosságáról, hogy az ő politikai hagyatéka a radikalizmus megerősödése lett, ami elvezetett a brexithez.