Kínában júliusban ünnepelték a kommunista párt megalapításának 100. évfordulóját, amelyen Hszi Csin-ping a párt és az ország elnöke azt mondta, hogy Kína ellenségei súlyosan meg fogják bánni, ha ujjat húznak a világhatalommá emelkedő országgal. Ugyanebben a hónapban van az 50. évfordulója annak, hogy Henry Kissinger, az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója titokban Pekingben járt, hogy előkészítse főnöke, Richard Nixon és Mao Ce-tung a kínai kommunista párt akkori főtitkára történelmi találkozóját – írja Hal Brands politológus professzor, a nemzetközi kapcsolatok szakértője a Bloombergen megjelent cikkében, amelyben az utóbbi jelentőségét firtatja.

A titkos találkozó, majd azt követő csúcs egy generáción át tartó éles ellenségeskedésnek vetett véget a két ország között, és megnyitotta az utat a stratégiai együttműködés előtt. Ma mindkét fél újra a konfrontáció útját járja, így nagy a kísértés, hogy az akkori nyitást a mostani összeütközés előszelének is tekintsük, mert azzal, hogy Kínát kiszabadította a nemzetközi elszigetelődésből, az teremtette meg a két hatalom szembe kerülésének alapját.

QP | Quality Placement

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy az 50 évvel ezelőtti politika egy nehezen meghozott döntés eredménye, amely segített az USA-nak abban, hogy a hidegháború végén győztesnek hirdethesse magát. Az USA-Kína közeledés akkor egyszerre tűnt rossz ötletnek és régóta esedékes húzásnak. Kína volt az 1950 éve legdurvább „zsivány országa”, radikálisabb, mint a Szovjetunió. Mao politikai kalandjai, a nagy ugrás, majd az 1960-as években a nagy kulturális forradalom kínaiak tízmillióinak életébe került. Az USA közvetlenül katonailag ütközött Kínával a koreai és a vietnámi háborúban, Peking lázadásra és forradalomra biztatta a fejlődő országok népeit.

Próbálkozások

Ugyanakkor az amerikai stratégáknak nem kellett atomfizikusi diploma ahhoz, hogy felismerjék, ha Kínát le tudnák választani a Szovjetunióról, az új irányt adna a hidegháborúnak. Kételkedtek abban, hogy a két kommunista ország, mint két dudás egy csárdában sokáig megférhet egymással. Az 1950-es években Dwight D. Eisenhower elnöksége alatt az USA gazdaságilag sanyargatta Kínát abban a reményben, hogy még több szovjet segítséget kér, amibe végül mindketten belerokkannak.

Az 1960-as években aztán megváltozott a helyzet, Kína és a Szovjetunió látszólag határviták nyomán a háború szélére sodródott, Mao teljesen elszigetelődött, és végül úgy döntött, inkább a távoli „barbárokkal” állapodik meg, mint a közeliekkel. Ez utalás arra, hogy Kína több ezer éves történelme során végig élet-halál harcot folytatott a fosztogatás céljából rá támadó nomád törzsekkel (akik magukat eufemisztikusan minden bizonnyal kalandozó nomádoknak tartották).

A fordulat

Kissinger diplomáciája, majd Nixon pekingi útja végül elhozta a fordulatot, a két fél hallgatólagos szövetségét a Szovjetunióval szemben. A szovjetek ezt követően azzal a veszéllyel néztek szembe, hogy kétfrontos háborúra kényszerülhetnek a NATO-val és Kínával. Mao halála után Pekingben új vezetés kerülhetett hatalomra, amely megkezdte a ma is működő államkapitalista rendszer bevezetését. Ezzel aztán végképp vörös posztóvá vált a tervgazdasághoz ragaszkodó Moszkva szemében.

Emellett megszabadult a nemzetközi elszigeteltségtől, nélkülözhetetlen technológiákhoz és információhoz, kereskedelmi kapcsolatokhoz és befektetői tőkéhez jutott, ami Kína megteremtette globális gazdasági felemelkedésének alapfeltételeit. Ötven évvel később láthatjuk ezt úgy, hogy az USA szörnyű hibát követett el. Ráadásul súlyos morális engedmények árán jött létre az új kapcsolat, például az Washington hátba döfte hű szövetségesét, Tajvant, elismerve Peking álláspontját, hogy a sziget Kína része (bár egyelőre hallgatólagosan lemondtak arról, hogy valóban annektálják).

A Bloomberg cikkírója szerint a hibát valójában a hidegháború végén követték el, főként a demokráciát követelő egyetemisták Tienanmen téri lázadásának véres leverése után, 1989-ben. Akkor kellett volna felülvizsgálni a korábbi hallgatólagos szövetséget. Az amerikai politikai elit azt hitte, hogy a gazdasági fejlődés elvezet a gazdasági és politikai liberalizációhoz, mert az lesz a további felemelkedés záloga, de tévedett. Most hosszú ellenségeskedés előtt áll, és csak abban bízhat, hogy az 50 évvel ezelőtti békülést is hosszan tartó rossz viszony előzte meg.