Az emberi társadalmak mindig a végső pusztulás árnyékában éltek, korábban azért mert kiszolgáltattak voltak a természetnek, az ipari társadalmak létrejöttével pedig azért, mert az atomfegyverektől a biológiai fegyverekig olyan eszközöket hoztak létre, amelyekkel kényelmesen elpusztíthatják egymást és az emberi civilizációt. Eközben ipari tevékenységükkel megváltoztatták a földi légkör összetételét, ami a bolygó túlzott felmelegedésével fenyeget. Mivel késlekednek ennek elhárításával, a klímakatasztrófa lehetőségének küszöbére értek.

Mit jelentene kozmikus nézőpontból, ha eltűnne a homo sapiens? Létrejöhetne-e egy másik hozzá hasonló, technológiailag fejlett és tudományosan tájékozott faj a nyomában? Felépülhetne egy új civilizáció? - teszi fel a kérdéseket William MacAskill, a Mivel tartozunk a jövőnek (What We Owe the Future) című könyv szerzője, akinek művéből a Wired idéz. Rövid válasza szerint az emberiség megsemmisülése nem csupán az emberek nézőpontjából lenne igen sajnálatos fejlemény, hanem – akármilyen hihetetlen is – a világegyetem nézőpontjából is.

Nem ment gyorsan

Az első emlősök megjelenése után 200 millió évre volt szükség, hogy létrejöjjön az ember. Nyolcmillió éve volt, hogy megjelent az emberek és a majmok közös őse, miközben még több száz millió év van hátra addig, hogy a Nap felemésztve tüzelőanyagát megváltozzon, és élhetetlenné tegye a Földet. Ennek alapján azt gondolhatnánk, hogy van még elég idő egy új emberi vagy ahhoz hasonló faj kialakulására, egy újabb evolúció „lebonyolítására”.

Ha a csimpánzok túlélik az embert, akkor lehet, hogy csak nyolcmillió évre lenne szükség ehhez, mert – ahogy azt a Majmok bolygója című filmben láttuk – az emberhez közel álló biológiai rokonaiból létrejöhet egy technológiai fejlődésre képes, értelmes faj. A gond az, hogy a biológiai fejlődésben óriási a bizonytalanság, így messze nem vehetjük biztosra, hogy a technológiailag és tudományosan fejlett faj valóban létrejönne-e.

Hol vannak a többiek?

A Wired cikkírója felidézi az úgynevezett Fermi-paradoxont, ami az univerzum ősöreg volta és gigantikus nagysága és az értelmes élet nyomának hiánya közti ellentmondást feszegeti. Ha az univerzum 13,5 milliárd éves és olyan hatalmas, hogy tele kellene lennie az értelmes élet kialakulására kedvező feltételeket kínáló bolygókkal, akkor miért nem találkozunk a civilizációk sokaságának nyomaival? A válasz az, hogy az a fajta evolúció, ami a Földön végbement egy nagyon, nagyon nagy kivétel, véletlen ritkaság.

Vélhetően szükség van hozzá a galaxisokban stabilan védett helyekre, olyan bolygóra, ami éppen megfelelő távolságra van a napjától, egy nagy holdra, ami megkavarja a magját mágneses mezőt generálva köré a túl erős sugárzások elleni védelemhez. Szükség van a megfelelő vegyi anyagokra az élet keletkezéséhez és akkora ősóceánokra, amelyekben van esély arra a véletlenre, amikor egyszer csak az élettelen anyagból anyagcserét folytató élőlény lesz.

Kár lenne értünk

Az élet keletkezése és változása annyi szerencsés pontot felételez, hogy nem tudhatjuk melyik a legkevésbé valószínű: az élet megjelenése, a szárazföldre költözése, az állatok és növények szétválása, az ember szabású állatok feltűnése és két csoportra válása vagy a tudatos élt létrejötte? Ha mindent figyelembe veszünk, akkor arra a következtetésre juthatnunk, hogy valójában nem igazán meglepő, hogy a világegyetemben - öreg kora és gigantikus nagysága ellenére - nem hemzsegnek humanoid civilizációk.

Ezért aztán, ha az emberiség valahogyan kicsinálná saját magát, az az univerzum nézőpontjából is nagy űrt hagyna maga után. Könnyen lehet, hogy visszasüppedne abba az állapotába, amiben kezdetben volt. Üres lenne, hideg és halott.