A liberális demokrácia hívei úgy gondolják, hogy a koronavírus-pandémiának van egy előnye: megmutatja, hogy a populista politikusok képtelenek az összetett politikai problémák megoldására - írja Jan-Werner Müller, a Princeton University politológus professzora a Financial Timeson (FT) megjelent cikkében. Donald Trump amerikai és Jair Bolsonaro brazil elnök bukfencezése a válságkezelésben igazolni látszik ezt a teóriát, ám csak addig, amíg nem vesszük figyelembe az olyan okos populisták teljesítményét, mint Orbán Viktor magyar vagy Narendra Modi indiai miniszterelnök.

Ők ketten képesek voltak a kultúrharc örök populista eszközét összekapcsolni a járvány elleni drákói fellépéssel. Emellett kihasználták a pandémiát rezsimjeik autoritárius jellegének megerősítésére. A populista politikát nem elsősorban a szakértőkkel szembeni ellenszenv és a nép legegyszerűbb igényeinek kiszolgálása jellemzi, ahogy az liberálisok előítéleteiben szerepel. Az ilyen vezetők gyakran foglalkoztatnak kormányaikban technokratákat, még Trumpot is körülveszi a lobbisták egy köre.

A nép én vagyok

Az FT cikkírója szerint az különbözteti meg a őket leginkább másoktól, hogy szent meggyőződésük: ők és csakis ők képviselik az embereket. Ennek szellemében azokat, akik nem támogatják őket és nem értenek velük egyet, kizárják a nemzet köréből. Trump például nem szokta arra vesztegetni az időt, hogy megvédje intézkedéseit, ha azokat bírálat éri. Ehelyett a bírálókat támadja azzal, hogy Amerika-ellenesek.

Mindebből következően a populisták gazdaságpolitikája nem egyszerűen abból áll, hogy igyekezzenek megadni mindent a népnek, amit csak akar. Inkább egy éles identitáspolitikáról van szó, amelyben az emberek legalább felének összeterelése egy saját táborba párosul a társadalom megosztásával egy soha véget nem érő kultúrháborúban. Trump és Bolsonaro azért bukott fel a válságkezeléssel, mert nem voltak képesek elmozdulni ettől a stratégiától.

Nem érdekli őket

Például az arcmaszkot az elitizmus kulturális szimbólumának, vagy a gyávaság kifejeződésének minősítették, nekiestek a sérülékeny kisebbségeknek, bűnbakként pedig Trump Kínára mutogatott. Emellett megtettek annyit, hogy a válságra hivatkozva rátettek egy lapáttal gazdasági programjuk végrehajtására: gyengítették a gazdasági szabályozást erősítve a gazdagokat.

A lényeg, hogy Trump és Bolsonaro nem sokat törődnek a kormányzás technikájával, míg Orbán, vagy Recep Tayyip Erdogan török államfő kombinálta a kultúrharcot a járvány elleni harccal. A magyar kormányfő például a válságra hivatkozva megszigorította a rémhírterjesztés szankcionálását, amivel voltaképpen a sajtószabadságot korlátozta.

Audi-krácia

A gazdaságpolitikához tartozik, hogy az okos populisták el tudják adni a híveiknek a homlokegyenest ellenkezőjét is annak, amiről papolnak. Például miközben visszautasítják a kisembereket nyomasztó globalizációt és szapulják a külföldi befektetőket, kijönnek velük, amíg segítik a hatalmukat. Orbánnak például semmi baja a német autóipar magyarországi behatolásával, ami a gazdaság legerősebb ágát adja - ezért gúnyolódnak egyesek azon, hogy a rendszere voltaképpen Audi-krácia. A külföldieknek megadja, amit akarnak, az ő kapcsolataikban a jog uralma érvényesül, miközben a hazai cégvilágot alárendeli a környezetében felnövekvő oligarchák érdekeinek.

A liberális demokrácia hívei az FT cikkírója szerint tíz éve alábecsülik a populistákat. Azon lovagolnak, hogy a irracionálisak és túlígérik magukat, ami automatikusan bukásukhoz vezet. Emellett elbizakodottan úgy vélik, hogy ha az ilyen politikusok hatalomra kerülnek, akkor elkopik az imázsuk, mert az elit részeként már nem szapulhatják az elitet. Elfelejtik, hogy a populisták soha nem fogynak ki a bűnbakokból. Ha hazájukban már nem találnak senkit, akkor a ködös nemzetközi eliteket kezdik hibáztatni. Ez nem jelenti azt, hogy megállíthatatlanok lennének, de az okos populisták, akiknek van lövésük a kormányzáshoz, erősebben kerülhetnek ki a koronaválságból, mint amilyen befolyásuk azt megelőzően volt.