A jelenlegi megszorítási politika alapjai az európai monetáris unió merevségével kombinálva (miközben nincs fiskális unió) aligha nevezhetők bölcsnek. Az önmagában dicséretes szándék ütközik egy fontosabb prioritással - nevezetesen egy olyan demokratikus Európa megőrzésének szándékával, amelynek számára lényeges a társadalom jó közérzete. Európa sok évtizeden át küzdött ezekért az értékekért.

Persze egyes európai országoknak már régóta szüksége lett volna jobb gazdasági számonkérhetőségre és felelősebb gazdasági irányításra. Ez azonban nem feledtetheti az időzítés fontosságát: a jól átgondolt és időzített reformot meg kell különböztetni az idő nyomása alatt történő elkapkodott reformtól. Görögország, írja Sen, minden elszámolási problémája mellett sem volt válságban a 2008-as globális recesszió előtt. (2006-ban gazdasága 3,6, 2007-ben 3 százalékkal bővült, mielőtt megkezdődött volna azóta is tartó hanyatlás).

Bármennyire sürgős a reform, a közszolgáltatások hirtelen és könyörtelen megnyirbálásának egyoldalú kikényszerítése nem szolgálja sikerét. A kiadások megkülönböztetés nélküli csökkentése a kívánt cél ellenkezőjét eredményezi, tekintettel a nagy munkanélküliségre és arra, hogy ez a stratégia megtizedeli a kereslet hiányában rendelés nélkül maradó vállalatokat. A termelékenység tekintetében lemaradt Görögország esetében a gazdaság monetáris ösztönzése, azaz a nemzeti valuta leértékelése lehetetlenné vált az európai monetáris unió következtében, viszont a kontinens vezetői által megkövetelt pénzügyi csomag súlyosan csorbítja a növekedést. Az euróövezet gazdasági teljesítménye tovább hanyatlott az elmúlt év utolsó negyedében és a kilátás továbbra is borús.

Ugyanakkor gazdag történelmi tapasztalat támasztja alá, hogy a hiány csökkentésének leghatékonyabb módja az, ha gyors gazdasági növekedéssel ötvözik, amely több jövedelmet termel. A II. világháború utáni nagy deficitek java eltűnt a gyors gazdasági növekedéssel és valami hasonló ment végbe Bill Clinton elnöksége idején is. A svéd költségvetési hiány 1994 és 1998 között végrehajtott lefaragására meglehetősen gyors növekedés közepette került sor. Európa országait viszont olyankor szólítják fel a hiány csökkentésére, amikor továbbra is a zéró és negatív növekedés csapdájában vergődnek.

Ezen a téren sokat lehet tanulni John Maynard Keynestől, aki megértette, hogy az állam és a piac kölcsönösen függ egymástól. Keynes azonban nem sokat foglalkozott a társadalmi igazságossággal és azokkal a politikai vállalásokkal, amelyekkel a II. Világháború utáni Európa felemelkedése megkezdődött. Ezek vezettek a modern jóléti államok és a nemzeti egészségbiztosítások megszületéséhez - céljuk nem a piacgazdaság támogatása, hanem az emberi jólét védelmezése volt.

Noha ezekben a szociális kérdésekben Keynes nem kötelezte el magát, régi gazdasági hagyomány a hatékony piacok kombinálása olyan közszolgáltatások nyújtásával, amelyeket a piac aligha képes biztosítani. Már Adam Smith megfogalmazta "A nemzetek gazdagsága" című művében, hogy egy gazdaságnak két "egymástól eltérő" feladata van: először is elegendő jövedelmet vagy megélhetést biztosítani az emberek számára, vagy pontosabban lehetővé tenni számukra ilyen jövedelem vagy megélhetés megszerzését, másodszor pedig a közszolgáltatások biztosításához elegendő jövedelmet juttatni az államnak vagy a nemzeti közösségnek.

Európa jelenlegi rossz közérzetének talán legzavaróbb eleme az, hogy a demokratikus vállalások helyébe az Európai Unió és az Európai Központi Bank vezetőinek pénzügyi diktátumai lépnek - közvetve pedig a hitelminősítő cégeké, amelyeknek értékítéletei közismerten egészségtelennek bizonyultak.

Egy széles nyilvános vita, ha ésszerű időt biztosítanak rá - "a vita révén megvalósuló kormányzás", ahogy azt John Stuart Mill és Water Bagehot demokratikus teoretikusok megfogalmazták - Sen szerint olyan megfelelő megoldásokhoz vezethetett volna, amelyek nem kezdik ki alapjaiban a társadalmi igazságosság európai rendszerét. Ám a közszolgáltatások drasztikus csökkentése, amelynek szükségességéről, hatékonyságáról vagy egyensúlyáról alig folyt nyilvános vita, az európai lakosság egy kiterjedt részének szemében vérlázító volt, és ez a politikai paletta mindkét végén található szélsőségesek kezére játszott.

Európa nem támaszthatja fel magát anélkül, hogy ne vizsgálná felül politikai legitimitásának két területét. Először is nem bízhatja magát a szakértők egyoldalú nézetrendszerére vagy jó szándékára úgy, hogy állampolgáraival nem vitatja meg mindezt nyilvánosan, hogy elnyerje a dolgok ismeretén alapuló egyetértésüket. A közvélemény látható semmibe vevése közepette nem meglepő, hogy a társadalom választásról választásra a hivatalban lévők megbuktatásával fejezi ki elégedetlenségét.

Másodszor pedig a demokráciát és a jó politika kialakításának esélyét egyaránt aláássa, amikor a vezetők hatástalan és szembetűnően igazságtalan politikát diktálnak. A szigor érvényesítése eddig nem csupán a választók részvételét - ami önmagában is érték - aknázta alá, hanem annak lehetőségét is, hogy megfelelő (sensible) és megfelelően időzített megoldás szülessen.

Mindez messze van attól az "egyesült demokratikus Európától, amelyet az európai egység úttörői meghirdettek - írta Amartya Sen.