Az orosz vezetés az elmúlt időszakban elkezdte úgy kezelni az Orosz Föderáció Kommunista Pártját (KPRF), mintha Vlagyimir Putyin államfő rezsimjének valódi ellenzéki pártja lenne. A nagy kérdés az, hogy ez vajon válhat-e egyfajta önbeteljesítő jóslattá, azaz a durva bánásmód valódi ellenzéki párttá teheti a KPRF-et? - írja Mark Galeotti politológus, Kelet-Európa-szakértő a Moscow Timeson megjelent cikkében. Az elmúlt két évtizedben, amióta Putyin áll az ország élén, a kommunisták teátrális szereplésükkel részei voltak a rezsim nagy színjátékának.

A demokratikus elemeket is felmutató autokrata vezetés a rendszer baráti ellenzékeként kezelte a KPRF-et, Vlagyimir Zsirinovszkij liberálisnak nevezett, valójában szélsőségesen nacionalista pártjával együtt, aminek az volt a funkciója, hogy megjelenítse a rezsim demokratikus arcát. Ez a két párt begyűjthette az örök protestálók – azaz a gondolkodás nélkül a kormány ellen szavazók – voksait, emellett a kommunistáknak volt egy szűk baloldali, illetve a szovjet nosztalgiákba feledkezett bázisuk. Időnként vörös zászlókkal és Sztálin, illetve Lenin-porték mögött felvonultak, ami hozzátartozik az orosz politikai folklórhoz.

Kapcsolódó

A „liberálisok” és a kommunisták funkciója az volt a rendszerben, hogy komolytalan alternatívát jelenítsenek meg a kormánypárttal, az Egységes Oroszországgal szemben, egy olyan ellenzéket, amely képtelen arra, hogy valaha a hatalom közelébe kerüljön. Az 1993-ban alapított KPRF további jellegzetessége, hogy 1996 óta Gennagyij Zjuganov vezeti, aki ifjúkommunista apparatcsikként az 1980-as években bírálta Mihail Gorbacsov reformjait és 2010-ben arról beszélt, hogy Oroszországnak újrasztálinosításra van szüksége. A vezetésével az 1999-es elnökválasztáson 24 százalékot ért el az KPRF, ezután 11 és 19 százalék között mozgott a támogatottsága.

Megváltozott a hatalom

A Kreml azonban az utóbbi időben megváltozott, egyre kevésbé törődik a rezsim demokratikus maszkjának fenntartásával, egyre nyíltabban tiporja a valódi ellenzékét, ami nyilván összefügg azzal, hogy közelednek a szeptemberi Duma-választások. Az elmúlt hónapokban Alekszej Navalnij és követői, illetve médiájuk volt a fő célpont, ám a hatalom elnyomó apparátusa az utóbbi időben rászállt az álellenzéki kommunista pártra is.

A leglátványosabb jele ennek az volt, hogy eltiltották a választási indulástól az agrárgazdaságban meggazdagodott Pavel Grugyinint, aki a 2018-as elnökválasztáson elindult Putyinnal szemben, és a szeptemberi szavazás előtt a KPRF listáján a harmadik helyen szerepelt, Zjuganov és Szvetlana Szavickaja űrhajósnő mögött. Az Központi Választási Bizottság azzal indokolta ezt a döntést, hogy nem indulhatnak jelöltként olyanok, akiknek külföldi vagyonuk van. Grugyinin hiába jelezte, hogy 2017-ben eladta a Belizében bejegyzett Bontro Ltd.-ben lévő tulajdonrészét és a vállalat 2019-ben le is húzta a rolót.

Zjuganovot láthatóan feldühítette a hatalom akciója, csúnya megjegyzésekkel illette a rezsimet és a párt tüntetéseket szervezett augusztus második felére és szeptember elejére. Azzal fenyegetőznek, hogy ha nem engedélyezik a vonulásukat, akkor is az utcára mennek. Zjuganov választás elé került: két évtizedes szolgai viselkedés után vajon képes-e változtatni?

Borult az üzlet

Ezt nem lehet kizárni – véli a Moscow Times cikkírója –, miután a hatalom felrúgta az üzletet, amely úgy szólt, hogy a kommunisták eljátsszák a rezsim ellenzékének szerepét cserébe azért, hogy békén hagyják őket és biztosítják a létezésük jogi és anyagi feltételeit. Az elnöki adminisztrációban dolgozó hatalomtechnikai csapat, amelyet Szergej Kirijenko vezet, úgy láthatta, hogy az egyértelműen keményebb felállásban nincs szükség az öregedő kommunistákra.

A háttérben az lehet, hogy az Egységes Oroszországnak gondjai vannak csökkenő népszerűségével. A közvélemény-kutatások szerint nehezen érhet el nagyobb szavazati arányt 25 százaléknál szeptemberben, miközben a Kreml abszolút többséget akar a törvényhozásban, hogy a kormány és a kormánypárt harmonikusan működhessen együtt. Eközben Zjuganov úgy gondolhatja, hogy felverheti az árát pártja együttműködésének, amit úgy érhet el, hogy a KPRF a lehető legtöbb fejfájást okozza a kormányon lévőknek. A kommunistákat jelenleg 10 százalékon mérik, ami elég lehet az abszolút többség megakadályozásához.

Nem normális idők

A politológus szerint ha ezt teszi, akkor elszámolja magát. Ha az elmúlt elmúlt húsz évet a putyini rezsim normális működésének tekintjük, akkor jelenleg nem normális időket élünk. A hatalom ma már hajlamos az alkudozás helyett mindent erővel eltakarítani az útból, amiről úgy gondolja, hogy akadályozhatja a haladását. Ugyanakkor Zjuganov kutyaszorítóba van.

A pártját az eljelentéktelenedés veszélye fenyegeti, miközben az ifjabb kommunisták úgy gondolják, hogy valódi ellenzékként kellene fellépniük a kormányon lévőkkel szemben. Az utóbbiak közül egyesek kapcsolatban állnak Navalnij köreivel, amelynek tagjai abban bíznak, hogy korábbi tanácsuk a választóknak, miszerint taktikai megfontolásból szavazzanak bármilyen pártra, amely szemben áll az Egységes Oroszországgal, hozhat valamit a konyhára szeptemberben.

Az utolsó esély

Összességében az, hogy a Kreml reális ellenzékkén kezdi kezelni a KPRF-et, lehetőséget ad arra, hogy a párt újradefiniálja magát valódi politikai erőként. Főként ha túl tud lépni azon, hogy magasabb nyugdíjakat követeljen és dicsérje a háborús veteránokat. Miután - egyetlen alternatív politikai erőként - még rendelkeznek országos szervezeti háttérrel az országban, a kommunista párt az utolsó politikai szervezet, amely valódi alternatívaként jelenhet a kormánypárttal szemben. Főként hogy a nagy honvédő háború emlékének őrzőiként nem lehet Nyugat-barátként leírni őket.

A kommunisták eljátszhatják a patrióta baloldali politikai erő szerepét, amely szembeszáll az országra akaszkodott liberális oligarchaelittel, amely 1991-ben megszerezte a hatalmat. Ez persze azzal járna, hogy a hatalom teljes politikai és jogi apparátusával rátámadna a pártra. Nehéz elhinni, hogy Zjuganov és vezetőtársai a kényelmes álellenzéki szerepvállalás után belevágnának ebbe, de a társadalmi elégedetlenség, amely a rendszerrel szembe fordítja a szavazókat, változtathat ezen.

Végül ahogy egyre inkább az a helyzet alakul ki, hogy a rezsim semmit sem kínál a pártnak, úgy erősödhet a hajlandóságuk arra, hogy új módon kezdjenek politizálni. A történet vége az lehet – véli a Kelet-Európa-szakértő –, hogy a Kreml egy idő után hiányolni fog a régi KPRF-et, miután sikerrel felszámolja eddigi működésének feltételeit.