Simukai Tabvura zimbabwei polgár életének 40 évét országa erős embere, Robert Mugabe regnálása alatt élte le egészen addig, míg egy évvel ezelőtt nem történt végre hatalomváltás. Az elmúlt egy évben szabadon beszélhettünk, amiről azelőtt szó sem lehetett. Eljött a nap, hogy azokat választhattuk meg az ország vezetésére, akiket akartunk, majd másnap ott folytatták, ahol elődeik abbahagyták: fegyverrel, ostorral, gumibottal szereztek érvényt az akaratuknak - számol be az elmúlt 12 hónapról Tabvura.

Ezzel az életképpel érzékelteti a Bloomberg cikke, hogy az olyan országok, mint Venezuela, ahol a vezetőség az állandó tömegtüntetések ellenére ragaszkodik a hatalmához, miután csődbe vitte az államot, nem páratlanok a világon. Ha valaki azt gondolja, hogy könnyű egy bedőlt országot talpra állítani azt követően, hogy megszabadult évtizedeken át regnáló, brutális vezetőjétől, az téved. Zimbabwében Tabvura úgy látja, hogy a szabadság és a nyíltság csak rövid időre váltotta fel a durva elnyomást.

Kapcsolódó

Örömmámor

Amikor a katonaság elmozdította a hatalomból Mugabét 2017 végén, az emberek utcabálokon ünnepeltek. Nem kellett sokáig várniuk, hogy megtapasztalják: új vezetőjük, Emmerson Mnangagwa ígéretei a gazdasági kilábalásról és a politikai szabadságról üresek. Csak 15 hónapos vezetésével az ország 2008 óta nem látott rossz állapotba került. Az üzemanyagárak itt a legmagasabbak a világon, az alapvető élelmiszerekhez nehéz hozzájutni és az új elnök szemet hunyt a városi tiltakozások olyan brutális leverése felett, amilyenre függetlenség 1980-as elnyerése óta nem volt példa.

Mugabe egy Venezuelához hasonlóan szerencsés adottságú országot vett át, miután az 1970-es években gerillaként harcolt a fehérek uralma ellen. Gabonából felesleget termeltek, a dohány minősége vetekedett az USA Virginia államában termelt versenytársáéval. Zimbabwéban működött Afrika második legnagyobb ipara és használható út- és vasúthálózattal rendelkezett, ami nem magától értetődő arrafelé. Ami a latin-amerikai országnak a gazdag olajkészlet, az az afrikainak a platina, a króm és más ásványkincsek.

A ma 95 éves, beteg vezető, azonban végül egy gazdasági csődben lévő országot hagyott hátra hiperinflációval és menekülő cégekkel. A kormánypárt, amelynek sok vezetője a katonaság befolyásos tisztje, nem akarta, hogy megváltozzon a hatalmi státus quo. Nem csoda: az ország vezetése előnyt élvezett a kemény valutához való hozzáférésben, ellenőrizte a gazdag bevételt hozó üzemanyagimportot és lehetősége volt a gyémántcsempészésre.

Róka fogta csuka

Mnangagwa Constantino Chiwenga volt katonai vezetőt tette meg helyettesévé, s bár az elnök szövetségesei az utóbbit teszik felelőssé az utcai tiltakozások brutális leveréséért, Mnangagwa nem sokat tehet ellene, ugyanis ő vezette azt a katonai puccsot, ami az államfői székbe juttatta. Így viszont hiába zarándokolt el a davosi Világgazdasági Fórumra és New Yorkba, hogy befektetőket csábítson országába és megszerezze például az IMF támogatását, nem járt sikerrel. A nemzetközi közösség enyhén szólva nincs meggyőződve arról, hogy Zimbabwe megváltozott.

A káosz receptjét még Mugabe hagyta hátra. Szemet hunyt a katonai vezetők pénzcsináló akciói felett, aminek eredményeként például a világ legnagyobb - Zimbabwe keleti részén található - gyémántbányáinak jövedelmei elillantak. Földreformja megtizedelte a mezőgazdasági farmokat. A bányaipart államosítással, illetve azzal fenyegette, hogy helyi ellenőrzés alá veszi a cégeket. Ezzel elüldözte a befektetőket. A mindezek miatt elszabadult - gigantikus, 500 milliárd százalékos - inflációt megfékezendő 2009-ben feladták a saját valutát, és helyette a dollárt használják, ám a kemény valuta ritkasággá vált, amellyel kiterjedt feketekereskedelem folyik. A lakosság negyede kivándorolt.

Csapdában

Az országnak kétmilliárd dollár tartozást kellene visszafizetnie, hogy új hiteleket vehessen fel vagy minden állami forrást olyan alapvető javak vásárlására kellene fordítania, mint az üzemanyagok és búza importja. Ahogy Venezuelában, Zimbabwéban is egymást követik a sztrájkok és Mnangagwa mindössze bő egyévi regnálás után ugyanaz elé a dilemma elé került, ami megágyazott elődje bukásának. Vagy kitakarítja ellenfeleit a kormányból, és ezzel megkockáztatja, hogy katonai puccsal távolítják el a hatalomból, vagy érintetlenül hagyja a státus quót, ami újabb tiltakozásokhoz és a gazdasági válság elmélyüléséhez vezet.