A napokban volt harminc éve annak, hogy a posztkommunista Csehszlovákiában elindították az úgynevezett voucheres privatizációt, ami azt jelentette, hogy minden felnőtt állampolgár vásárolhatott egy voucherkönyvet, amely az állami vállalatok egy csokrának részvényeit tartalmazta. Ez a megoldás a szocialista rendszer kezdetén elkonfiskált, illetve a hidegháború évtizedei alatt felhalmozott állami vagyon magánkézbe adására való nehéz kérdésre próbált választ adni – mondta a Radio Prahának az évforduló alkalmából Evzen Kocenda, a Károly Egyetem Gazdasági Tanulmányok Intézetének professzora.

Az ilyen fajta privatizációra két út kínálkozott: a voucheres megoldás, ami lényegében a vállalati vagyon egyfajta szétosztása volt (ez történt Csehországban), illetve a valós privatizáció, amelyben a cégeket valódi pénzért új tulajdonosok vásárolták meg (jórészt ez történt például Magyarországon). A gond azt volt, hogy hazai kezekben nem volt elegendő pénz a valós privatizációhoz, miközben a lakosság ellenezte, hogy a cseh vállalatokat külföldi befektetőknek adják el.

A vouchereket nem adták ugyan ingyen, ám gyakorlatilag mégis csak ingyen osztogatásról volt szó. Aki részt akart enni a voucheres privatizációban, annak ezer koronát (illetve a technikai költséggel együtt 1035-öt kellett adnia) az állami vállalatok részvényeiért. Az átlagos havi kereset 1992-ben 4644 korona volt, tehát ez az összeg nagyjából a havi fix kereset negyede volt. Ez elég ösztönző volt ahhoz, hogy mindenki átgondolja, részt akar-e venni ebben a fajta magánosításban vagy sem.

Mi az igazság?

A voucheres privatizáció bírálói szerint ez a rendszer egyeseket dúsgazdaggá tett, míg mások semmi hasznát nem látták a befektetésüknek. Sok közgazdász visszatekintve azt is kifogásolja, hogy nem volt megfelelő jogi kontrollja annak, mi történhet a privatizált részvényekkel. Kocenda professzor szerint nem lehet elverni a port a teljes rendszeren azért, mert az intézményes keretei, például a részvények adásvételének szabályai valóban hiányoztak.

Könnyen lehet, hogy hiba lett volna várni a módszer végleges kiépítésére, miközben a rendszerváltás után a lehető leggyorsabban át kellett állítani a tervgazdaságot a piacgazdaságra – legalábbis ez a szakértő benyomása utólag. A voucheres privatizáció eredményeként az icipici, néhány részvénnyel rendelkező tulajdonosok tömege jelent meg a vállalatokban, miközben egyesek nagy tulajdonhányadot halmoztak fel oly módon, hogy valós pénzt kínáltak a törpetulajdonosok részvényeiért.

Amikor egyes tulajdonosok elég nagy részt szereztek, lehetőségük nyílt a vagyon átmentésére más cégekbe, így a hátrahagyottak bedőltek, amin bukhattak azok, akik nem adtak túl idejében a részvényeiken. Mindez kétségtelenül a világos intézményi szabályozás hiánya miatt volt lehetséges.

Volt, aki jól járt

Összességében a voucheres privatizáció átlagos résztvevője nettó nyereséggel szállhatott ki a játékból. A nyereség alatt több tíz ezer korona bevétel értendő, ami nem rossz haszon az ezerkoronás befektetésre. A nagyon szétszóródott tulajdonosi szerkezet azonban a rendszer negatív oldalának tekinthető, mivel lehetővé tette, hogy az állami vállalatok valós új tulajdonos híján hosszú ideig megmaradhattak állami vállalatnak.

A professzor szerint más szocialista országokkal összehasonlítva a cseh voucheres megoldás viszonylag sikeres volt. A voucherek szétosztása jól menedzselt folyamat volt, nem volt nagyon átláthatatlan, szemben más országok gyakorlatával, és legfőképpen nem nyitott utat az állami vagyon olyan szabad rablása előtt, ami a Szovjetunió szétesését követte.